népzene

Johann Gottfried von Herder „népdal”-ának analógiájára néhány évtizede használatba jött terminus minden olyan zenei tevékenység jelzésére, mely az egyes népek alaprétegeiben nem írásbeli hagyományozás útján terjed. A népdalon kívül főleg a hangszeres zenei, ill. ritmikai tevékenységet foglalja magában (a tánc kivételével). Ezek fontossága a népek zeneéletében oly nyilvánvaló, hogy a tudományos vizsgálat ma már a népdallal is mint a → népzenekutatás részterületével foglalkozik. Az összehasonlító és történeti kutatás számára a hangszerek vándorlása és képzőművészeti ábrázolása olyan adatokat közöl, amelyek az énekes kultúrára is értékesek. Ugyanilyen hasznosak a vokális népzene vizsgálatában a régi hangszerekről, ill. ábrázolásokból nyert hangolási és játéktechnikai adatok. – A magyar népzene egyszólamú (monodikus), ma javarészt vokális, a századfordulón még az egész nyelvterületen, ma már csak ÉNy-on és DK-en elsődleges gyakorlatú zenekultúra. A magyar népzenét más népzenéktől megkülönböztető jegyei: a 4 soros, izometrikus (egyenlő szótagszámú) dallamstrófa, bizonyos pentaton fordulatok, valamint az alkalmazkodó giusto és a parlando-rubato ritmus túlsúlya; feltűnő vonása: az új stílus kialakulása, valamint a → kvintváltás gyakorisága és általános elterjedése. A dallamanyag áttekintésére Bartók Béla fél évszázados kategóriáit szokás használni: a népzene ún. régi stílusáról (A osztály), új stílusáról (B osztály) és vegyes anyagáról (C osztály) beszélünk, értve rajtuk: A: a pentaton rendszerbéli izometrikus nem architektonikus, B: az azonos kezdő- és zárósorú izometrikus és C: a diatonikus rendszerbéli izometrikus, főként pedig a heterometrikus, zömmel idegen származású dallamokat. Bartók későbbi rendezése hangrendszerre való tekintet nélkül 1. izometrikus, 2. új stílusú és 3. heterometrikus csoportokat állított fel. Járdányi Pál sorviszonyokon alapuló rendezése 1. ereszkedő, 2. azonos kezdő és végző, 3. emelkedő. Bartókhoz hasonlóan külön területnek számítja az ingadozó struktúrájú anyagot (recitáló, soroló stb.); erre a szokásdallamok címszavai utalnak. Az ún. régi stílus rétegekben gazdag anyagában egyetlen dallamsor fokozatos ereszkedése (1. sz. példa) ritkább jelenség, mint két egymásra vonatkoztatott sor kvinttel mélyebben való megismétlése. Ezek lehetnek függetlenebbek (2. sz. példa), vagy periódusszerűen csak záradékukban elválók (3. sz. példa); jellemző az első sorra a kétszeresen hangsúlyozott tetőzés. Egyik csoport kikiáltott első sorvége után a másodiktól ereszkedik a záradékig (4. sz. példa), mígy egy erős réteg már az első, legkésőbb a második sorban lejut az alaphangra, elleníves mozgással készítve elő az alsó záradékot (5. sz. példa). Mindezekben a kvintváltás könnyebben elmosódik a szabad ritmusú daraboknál, mint a kötött ritmusúaknál. Az ereszkedők egy másik osztályában az íves fogalmazás uralkodik, akár az egyes sorok rajzában (6. sz. példa: zsoltártípus), akár a strófa felépítésében (7. sz. példa). Itt a kötött és szabad ritmusú dallamok, mint általában, a cifrázatgazdagságban is különböznek, az utóbbiak javára (8. és 9. sz. példa). Az íves szerkesztésű dallamok többnyire önálló tartalmú sorok egybehangolásából egyensúlyoznak strófát (a kvintváltó A5A5AA vagy A5B5AB képlettel szemben ABCD képlettel). Eredetre a kvintváltó pentaton ereszkedők kelet felé mutatnak, míg az ívesek Európával is közösek. Más ereszkedő típusok vagy modális hanganyagukkal (10. sz. példa), vagy ritmusukkal (11. sz. példa), vagy dúr jellegükkel árulják el nyugati kapcsolataikat (12. sz. példa). Az új stílusú dallamok ABCA, AABA és AA5BA képletei kimutathatóan nyugati előzményekkel állnak kapcsolatban, míg ABBA (13. sz. példa) és AA5A5A képletű (14. sz. példa) dallamaink akár szabad ritmusú ereszkedő vonalaikkal, akár erős pentaton fordulataikkal a régi stílus közelében maradnak. Az utóbbi sajátság még a nyugati képletű modális példáknak is erős hazai ízt ad, míg a nagy szótagszám (15. sz. példa), vagy a dúr hangsor (16. sz. példa) az ABBA szerkezetben is elárulják a dallam újkeletű voltát. – A 4 soros izometrikától eltérő típusokból feltételezhető, hogy nagyon régiek a → gyermekdalok, a szabad recitatív → siratóénekek és a refrénes → regösénekek. Középkori eredetre mutat egy sor → népének, a lakodalmasokból a hajnalkiáltás (17. sz. példa) többi antifona típusú társával, valamint a refrénes menyasszonybúcsúzó (18. sz. példa). A → Szent Iván-i énekek, a Gergelyjárás és rokonai, a betlehemes és pünkösdölő töredékes formái (→ kántálás) is figyelemre méltó reliktumokat mutatnak (erdélyi → recitatív stb.). Kodály és Szabolcsi Bence hosszú sorát mutatták ki azoknak a népzenében fennmaradt dallamoknak, melyek a 16–17. sz. folyamán cseh-huszita, humanista, olasz, francia és német reneszánsz vagy német prot. hatás alatt alakultak ki és főként a → históriás ének körében erőteljes típusokká fejlődtek, összeforrva epikus énekeink hagyományával (19. sz. példa). A magyar barokk idején az érintkezési felület D, K és É felé is jelentősen növekedett: az ún. kuruc költészet dallamai a 18. sz.-ban híven tükrözik a környező zenekultúrák hatását egységbe olvasztó folyamatot (20. sz. példa). – A 18–19. sz.-i műzene valószínűleg az erős nemzeti ellenhatás miatt csupán a népénekbe szívódott fel jelentősebben, különben csak szórványos nyomokat hagyott. A 19. sz.-i népies műdaltermés néhány példányának visszhangja a gyakori variánsokon tartható számon (Csak egy kislány, A Csap utcán stb.), de zöme inkább a → magyar nóta-áramlatba torkollott, mely az új stílussal párhuzamosan elégíti ki a mai aktív zenélési igényt. Az 1920-as évektől mindent elárasztó nemzetközi tánczenének csak negatív hatása jelentkezik: az aktív zenélés helyébe mindinkább a passzív hallgatás lép. A népzene előadásmódjára a ritmikai és tempóbeli változatosság, továbbá a dallamvonal díszítése említésre méltó. A kötött ritmusú dallamok tempói nemcsak vidékenként, de egy faluban alkalmanként is változhatnak: az ének egyéni előadásában könnyen hajlik rubatóra és lassúbb tempóra, csoportos előadásban főleg É-on gyorsításra, míg Erdélyben csoportok is szívesen vesznek elnyújtott tempót, a pontozott ritmust triolásítva, ill. az egyenletes nyolcadmeneteket aszimmetrikus képletekké alakítva (8. sz. példa). A dallam második felének ismétlése az új stílusban szinte törvényszerű, különben főként a 3. soron tetőző dallamokban szokásos (az eljárás Európában a késő középkori kanciókban vált divatossá). A cifrázatot ma csupán az erdélyi és moldvai területen találjuk kiterjedt élő gyakorlatban. Vidékenkénti jellegzetességeiről Jagamas számol be (→ népzenei dialektusok). A csángókra jellemző a pentaton rendszerekben tartott és a csoportos cifrázás. Dinamikai árnyalatok az előadásban igen ritkák (Mezőség) és főként Erdélyben a zárócifra lesimításában jelentkeznek (ugyanitt gyakoribb az utolsó szótag elnyelése is). A hang nem vibrál, világos színezetű, egyenletes; némely kitűnően cifrázó csángó énekesnél a kitartott hangokban jellegzetesen merev és érdes. A variálásra való hajlam még minden területen észlelhető, az új stílusú dallamok csoportos éneklésében is. Csángó területen gyakori a zárlatok frígesítése, É-i és ÉK-i pásztorok között még gyakori hosszabb dallamfordulatok, sőt teljes dallamsorok strófánkénti cserélgetése. – A két világháborút követő évtizedek egyaránt erős visszaesést jelentettek a népzene számára. Míg az 1930-as évek népdalmozgalma és a Gyöngyösbokréta egész faluközösségeket frissített fel, új érvényt szerezve a régi nótaalkalmaknak, a II. világháború után inkább a rádió és televízió közösségképző ereje jelentkezik a népdal újjáélesztésére, és az autentikus előadásmód előtérbe állításával egy új, országos elsődleges gyakorlat felé tájékozódik (→ népdal). – A magyar népzenekutatás tekintélyes eredményei mellett még mindig hátralékos alapkutatási feladat: a megfelelő gyűjtés és történeti összehasonlítás alapján megállapítani azokat a kategóriákat, melyekbe 1. a kiáltásos, hirdető, recitatív, strófaelőtti soroló, ismétlő és refrénes, kis hangkészletű szokásdallamok, 2. két- és háromsoros, ingadozó sorszámú, refrénstrófás, skoláris- és vágáns-, népének- és táncdallamtípusok (főként középkori anyag), 3. csak K-i, csak Ny-i, valamint eurázsiai kapcsolatokat felmutató, végül 4. a közvetlen szomszédainkkal közös típusok tartoznak, és így a magyar népzenegyűjtés teljes anyagának történeti áttekintését előkészíteni. (→ még: népzenei hangrendszerek. A hangszeres népzene problémáira → hangszeres népzene.) – Irod. Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); A Magyar Népzene Tára (I–VI., Bp., 1951–1973); Szabolcsi Bence: A magyar zenetörténet kézikönyve (Bp., 19552; Járdányi Pál: Magyar népdaltípusok (I–II., Bp., 1961); Kodály Zoltán: A magyar népzene (példatár: Vargyas Lajos, Bp., 19694.