népzenegyűjtés

1. a → népzenekutatás első fázisa a terepen. Feladata a jellemző dallamanyag felkutatása, változatokkal és kísérő adatokkal való feljegyzése, technikailag optimális felvétele és a tudományos vizsgálatot előkészítő tárolása. A gyűjtés monografikus munka esetén a teljes anyagra irányul, különben az országos típusok helybeli változataira, ill. a helybeli típusra. A korszerű népzenegyűjtés a hangfelvevő készülékek tökéletességétől függetlenül elsősorban a jellemző adatokat kutatja. Népzenei stílusismeret, a megelőző gyűjtések tanulmányozása, a helyi viszonyok ismerete, továbbá biztos zenei feljegyzőkészség a népzenegyűjtés előfeltétele, nem utolsósorban pedig a néppel való érintkezés módja, amely az adatközlő legtermészetesebb éneklésmódját biztosítja. Az a helyszíni vázlatsorozat, amely a megfelelő dallamot és énekest megbízhatóan megjelöli, messze fölötte áll a technikailag tökéletes, de rossz változatot rossz énekestől megörökítő felvételnek. Másrészt nemcsak a füllel közvetlenül alig kivehető cifrázatok, a különleges hangtávolságokon sebesen mozgó hangszeres futamok, hanem főként a hangszín, tempó és előadásmód megfogása, mely az előzőekkel együtt megismételhetetlen összefüggő egészet alkot, az a komplex technikai feladat, melynek megoldásához a legnagyobb mértékű zeneiség sem elegendő kellő gép segítség nélkül. Ezért indult meg az összehasonlító népzenekutatás éppen a fonográf feltalálása után, elég jókor, hogy a rádió és televízió korszaka előtt még érintetlen zenekultúrákat közvetítsen. A New York-i, berlini, bécsi, bp.-i és leningrádi fonogramarchívumok alig felmérhető fontosságú anyaga mutatja, mekkora szolgálatokat tett a fonográf hat évtizeden keresztül a népzenegyűjtésnek. Előnyei: a hengerek matricázhatók és másolhatók, maga az eredeti viaszhenger is reményen felül tartós (50 éves példányok jól hangzanak), a felvétel visszajátszható, a lejegyzéshez lassítható. A századforduló körül divatba jövő hanglemez a népzenegyűjtésben eleinte nem versenyezhetett a könnyen szállítható fonográffal, de az 1920-as évek közepétől meghonosodó elektromechanikus felvételi technika a hangszeres zene, főként együttesek hangzását annyival jobban adta vissza amannál, hogy az érdeklődés és nyomában a nagy példányszám ellensúlyozta a drágább felvételt. A lemez legnagyobb előnye propagatív ereje és az autentikus hangzás megközelítése. A játékidő különbsége a fonográffal szemben csak a mikrobarázdás lemezek használata óta jelentős: a megállás nélküli szokás- és balladafelvétel természetessége a felvételi idővel növekszik. A hanglemez előnyei csak a magnetofon használatával kapcsolatban mutatkoztak meg igazán: a „hibátlanságig” előkészített szalag kiküszöböli a régi hanglemezen még oly gyakori bizonytalansági tényezőt. A magnetofon fejlődésének előnyei: időtartam, hangszín, hordozhatóság, áremforrástól való függetlenség, észrevétlen vagy távolsági felvételek lehetősége, ismétlés, törlés, javítás, több szólamú zenében az egyes szólamok egyidejű külön felvétele. Az előnyökkel veszélyek is járnak: a technikus módosíthatja az autentikus hangzást, „szépíthet”, hitelesség dolgában ronthat rajta, sőt hamisíthat is népzenét. A magnófelvételek még meg nem oldott problémája a tartósítás: ebben még csak a vizsgálati stádiumnál tartunk. A kerek tíz év óta ismert képmagnetofon már a tánc- és szokásfelvételek, valamint az éneklésmód és magatartás megörökítésének igényeit is kézben hordozható készülékkel tudja kielégíteni: hordozható volta drágaságát is ellensúlyozná, ha versenyezni tudna a hangosfilmmel tartósságban és képminőségben. A hangosfilm nehézkessége és drágasága ellenére ma az egyetlen kielégítő eszköz az annyira tűnőfélben lévő táncok és népszokások sürgős megörökítésére. A tárolás több irányú katalógust, másolt munkapéldányt (magnófelvétel lemezre átjátszva) és részletes lejegyzést is jelent. A Népzenekutató Csoport tapasztalatai Kodály, Bartók és Lajtha László fél évszázaddal ezelőtti adatközlőivel mutatják, mennyire fontos nagyobb időközönként megismételni a felvételeket ugyanazon a területen, a változások lemérésére. Bár túlzottnak bizonyult az az aggodalom, hogy a rohanó technika máról holnapra eltünteti a népzenét, de a gyors minőségromlás nyilvánvaló. Ezért a népzenekutatás legelső feladata ma is változatlanul a gyűjtés. – Irod. Bartók Béla: Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? (Bp., 1936); Vargyas Lajos: Hogyan gyűjtsünk népzenét? (Bp., 1952); Kunst, Jaap: Ethnomusicology (Den Haag, 19593). – 2. Népzenei gyűjtemények: Vikár Béla fonográffal végzett gyűjtőmunkája vetette meg a Néprajzi Múzeum népzenei gyűjteményének alapját a múlt század 90-es éveiben. Az övével együtt Sebestyén Gyula, Kodály Zoltán, Bartók Béla, Garay Ákos, Molnár Antal és Lajtha László gyűjtései az I. világháború előtt már kereken 8000 dallamot eredményeztek fonográffelvételeken, ill. helyszíni feljegyzésekben. Kodályék első népzenekiadási tervének megfelelően az 1918 előtti gyűjtemény tekintélyes része Bartók román és rutén, valamint az ő és Kodály szlovák gyűjtését is felölelte (a későbbi idegen anyagból jelentős Bartók török gyűjtése és Róheim Géza pápua anyaga). A harmincas évek körül Lajtha mellett Balla Péter, Dincsér Oszkár, Domokos Pál Péter, Manga János, Seemayer Vilmos, Veress Sándor és Volly István gyarapították a gyűjteményt. Ekkor indult a → népzenei hanglemezek sorozata is: az 1940-es évek végétől ennek folytatására végzett gyűjtőmunkát Lajtha László és Rajeczky Benjamin, majd Tóth Margit és Sárosi Bálint. Ez utóbbiak korszerűsítették a hangszergyűjteményt. Legújabban ide került a Népművészeti Intézet Borsai Ilona által irányított gyűjtése is. Az MTA Népzenei Kutató Csoport a nagy népdalkiadás számára átmásoltatta a Néprajzi Múz. dallamait és az egyes kötetekhez intenzív célgyűjtésekkel továbbfejlesztette (Kerényi György, Kiss Lajos és Kertész Gyula), ma már az ország első népzenei gyűjteményévé. 100 000-nél több dallamához egy sor külső gyűjtő (köztük kiemelkedő anyaggal Kallós Zoltán) munkája, valamint a vidéki múzeumok népzenei anyagának átvétele segített; a további fejlesztés Olsvai Imre tervei szerint egy központi dallamtár megvalósítására irányul. A magyar anyag részproblémáira terjed ki Sárosi Bálint hangszeres, Szendrei Janka és Dobszay László történeti és népénekanyagra irányuló gyűjtése. Idegen területről Vikár László nagyszabású Volga-vidéki, Szomjas-Schiffert György lapp, Vargyas Lajos mongol, Olsvai Imre arab, Borsai Ilona kopt, Halmos István venezuelai indián, Sárosi Bálint és Martin György etióp, Vig Rudolf indiai és cigány gyűjtése növeli a gyűjtemény jelentőségét (és szolgál összehasonlításra is, mint az európai katalógus). Határainkon kívül fontossággal és méreteivel kiemelkedik a → Kolozsvári Folklór Intézet gyűjteményének magyar anyaga és a Csemadok Központi Bizottságának archívuma (Pozsony).