népzenekutatás (gör.-lat. etnomuzikologia)

kb. három évtizede az Európán kívüli népek zenéjével foglalkozó tudomány neve; a terminus használata az 1950-es évek óta az európai népek zenekutatására is kiterjedt. – A fölfedezések korában felébredt az érdeklődés az új kontinensek népeinek zenéje iránt is: Montagne (1580) első összehasonlítása, Kircher, Athanasius: Musurgia Universalis-a (1650) és J. J. Rousseau 4 exotikus zenepéldája (Dictionnaire de musique, 1767) után J. J. M. Amiot monográfiája a kínai zenéről (1779) nyitotta meg a tudományos igényű munkálatok sorát. Az első összefoglaló tanulmány F. J. Fétis: Histoire générale de la musique-jében jelent meg (1869–1876). Mélyreható tudományos vizsgálat azonban csak akkor indulhatott meg, amikor A. J. Ellis és A. J. Hipkins 1884-ben a centrendszer (az európai temperált félhang 100 egyenlő részre osztása) segítségével lehetővé tette az európai és Európán kívüli népek hangsorainak közvetlen összehasonlítását. Edison pedig 1877-ben feltalálta a fonográfot, mellyel objektív képet adhattak az egyes népek zenéjéről. Elsőnek Fewkes gyűjtött fonográffal a passamaquoddy és zuni indiánok között (1889, lejegyezte és közzétette L. Gilman, 1891). Miután G. Abraham és E. M. von Hornbostel kidolgozta az egzotikus dallamok lejegyzési módszerét (1895), C. Stumpf és Hornbostel vezetésével 1900 táján megindult az ún. berlini iskola „összehasonlító zenetudomány” nevű irányzata. (Stumpf ma élő tanítványai F. Bose, H. Husmann, Kolinski, M. Schneider, W. Wiora és a magyar Herzog György, aki az iskola módszerét Amerikába vitte át.) Míg az összehasonlító zenetudomány (főként a bécsi iskola hatása alatt) vizsgálatait a zenekultúra egyes elemeire korlátozta, a modern népzenekutatás igyekszik a népek zenéjét és zenefelfogását az anyagi és szellemi kultúra egységében tanulmányozni. Az 1900-as évek divatja Ny-Európában majdnem végzetesen elhanyagolta a népzene további kutatását (főleg német, francia, angol, olasz területen, ahol inkább a romantikus iskola gyűjteményei maradtak számottevőek); a berlini iskola kezdeményezéseit inkább K- és É-Európa centrumai fejlesztették tovább az európai népzene újraértékelésének irányába (I. Krohn, Bartók, Kodály, M. P. Beljajev, J. V. Gippius, C. Brăiloiu). Az 1947-ben megalakult Nemzetközi Népzenei Tanács (harmadik elnöke Kodály Zoltán) új lendületet adott a népzenekutatás tágkörű összefogásának; ugyanakkor megindultak a Ny-on elhanyagolt népzenei felvételek olasz, német, angol és skandináv területen. A finn és magyar iskola érdeme a modern népzenekutatásban a → dallamrendszerezés igényének ébrentartása, különösen a kiadványokban is. Az ilyen szempontú népzenekiadás – mely nélkül az európai összehasonlítás is kevés kilátással biztat – Ny-on nem igen talál utánzóra. A lejegyzésben az új technikai próbálkozások (E. Jones, O. Gurvin, Ch. L. Seeger) még nem tudták pótolni a hallás utáni, metronóm használatával végzett leírást, melyben Bartók, Kodály és Lajtha László kiválót alkottak. Még egyáltalán nincs kidolgozva az előadásmód, hangszín és magatartás jelzése, pedig az előadás a vokális és hangszeres népzenének éppen olyan fontos eleme, mint a dallam (Hornbostel). Ilyen szempontból fontosak a szaporodó monografikus munkák. A távoli területekre irányuló összehasonlításhoz szükséges tipológiai munkálatok a hanglemezgyűjteményekkel együtt most vannak terjedőben. Az európai zenetörténeti kapcsolatok terén a német kutatás erősen tevékeny (Moser, Salmen, W. Wiora); nálunk ebben Kodály és Szabolcsi Bence iskolát teremtett. A → népzenegyűjtés erősen fejlődő technikai eszközei nem utolsósorban gyarapítják a népzenekutatás eredményeit. – A magyar népzenekutatás csupán az 1832-ben megindult akadémiai gyűjtés viszontagságai miatt nem tekinthet vissza 130 éves múltra. Mindszenty Dániel és Udvardy János fennmaradt bevezető tanulmánya szerint a két gyűjtő munkája az igazi népdalt tartotta szem előtt, és Udvardynak a zenei rendszerezésre is gondja volt. De a dallamanyag elkallódott, és Szini Károly gyűjteményéig (1865) nemigen került népdal nyomtatásra. A Kisfaludy Társaság szövegkiadványai nyomán Bartalus István 7 kötetes gyűjteménye (1873–96) már tekintetbe vette a hagyományos dallamokat is (bár sok hibával). Kiss Áron Magyar Gyermekjáték-gyűjteménye (1891) már úttörő munkának számít nemzetközi viszonylatban is. 1894-ben Vikár Béla fonográffelvételeivel megtette a döntő lépést a modern népzenegyűjtés felé (a legjobbkor, mutatja jó néhány unikum-felvétele). A millenniumi kiállításon a fiatal Kodályra már nagy hatással volt az ő Fehér László balladatáblázata. Az ugyancsak nem muzsikus, de tudós Sebestyén Gyula regösének-kutatása már a fél századdal későbbi célgyűjtések módszerével dolgozta fel 168 község szöveganyagát; a dallamfelvételeket szintén fonográffal készítette. Seprődi János fellépése Vikárral szemben a zenei felkészültség igényét hangoztatta; Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése (1908) c. munkájának bírálatában pedig a népies irányzat csődjét jelezte, melynek helyébe Kodály és Bartók modern felkészültségű módszere lépett. Vikár Béla kb. 1500 dallamnyi gyűjtését ők (Lajtha László és Molnár Antal gyűjtését beleszámítva) kereken 8000-re növelték. A kisebbségek zenéjének bevonásával ez lett volna az 1913-as tervek szerint a magyar népzenekiadás alapja. A háború ehelyett a monografikus bemutatás felé terelte munkájukat (Erdélyi Magyarság, 1923; Bartók: A magyar népdal, 1924; Kodály: A magyar népzene, 1937; az első kettő erős külföldi visszhanggal, a harmadik átütő hazai siker). Bartók műve a fő típusokat tisztázta és szisztémát teremtett, Kodályé stíluselemzést és történeti összehasonlítást nyújtott. Az 1930-as években Domokos Pál Péter, Veress Sándor és Balla Péter a csángó anyagot közvetítette; Szabolcsi Bence a 20-as évek végétől építette ki a népzenei szemléletű magyar zenetörténetet, amibe később Bartha Dénes kapcsolódott. Mire a nagy népdalkiadás terve a megvalósításhoz érkezett (1933) és a magyar népzene hangzó dokumentálására is sor került (1937), népzenénk minden területi és időbeli problémája legalábbis felvetődött, ill. azok lényeges anyaga kevés kivétellel rendelkezésre állt. Az 1940-es évek elejére már falumonográfiákra is hivatkozhattunk (Kerényi György: Kemse, Vargyas Lajos: Áj, Járdányi Pál: Kide; utánuk jóval később egyedül Halmos István: Kérsemjén). Az 1950-es évektől egyrészt a Magyar Népzene Tára egyes köteteinek problémái (Kerényi György: gyermekjátékok; Kerényi György, Halmos István, Szendrei Janka: regös ének; Borsai Ilona, Olsvai Imre: variánsképzés; főként pedig Járdányi Pál: dallamrendszerezés), másrészt történeti, összehasonlítási és zeneszociológiai kérdések (Szabolcsi Bence, Vargyas Lajos, Vikár Béla, C. Nagy Béla: eredet, rokonnépek; Rajeczky Benjamin, Szendrei Janka: gregorián; Csomasz Tóth Kálmán, Dobszay László, Kiss Lajos, Papp Géza: népének, metrikus ének; Sárosi Bálint: népi hangszerek; Sárosi Bálint, Kiss Lajos: hangszeres zene, cigányzene; Borsai Ilona, Kiss Lajos, Maróthy János, Vikár László: munkásdal), valamint az Európán kívüli gyűjtések és azok problémái jelzik azokat az irányokat, melyekben az immár hagyományokra támaszkodó fiatal népzenekutató nemzedék mind módszeresebb és – hála a Kodály által létesített központi intézménynek – differenciáltságában is összpontosított munkássága kibontakozik. – Irod. Vargyas Lajos: A magyar népzenekutatás (Bp., 1949); Rajeczky Benjamin: Musikforschung in Ungarn (Studia Musicologica, 1961); Suppan, W.–Stockmann, E.–Hoerburger, F.: Volksgesang, Volksmusik und Volkstanz (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, XIII., Kassel, 1966).

Bartók Béla és Kodály Zoltán úttörő népdalgyűjteményének címlapja

Kodály Zoltán egyik művének címlapja