népzenei dialektusok

az egyes vidékek eltérő vonásokat mutató népzenei anyaga, ill. gyakorlata. Bartók a magyarlakta területet négy zenedialektus-vidékre osztotta fel: 1. a dunántúli, 2. a felső-mo.-i, a Dunától és a Tiszától É-ra, 3. a Tisza-vidéki vagy nagyalföldi és 4. az erdélyi (ideszámítva Bukovinát). Megjegyezte, hogy a dialektusbeli eltérések csak az ún. régi stílus dallamanyagában észlelhetők. A fontosabbak: bizonyos záróritmusokon kívül főként a pentatónia elszíneződése az 1. területen, cifrázatgazdagság a 4-en, főzárlatlecsúszás az 1–3-on, ill. felcsúszás a 3-on. Domokos Pál Péter és Jagamas János a moldvai csángó vidéket az 5. dialektusterületnek számítja, igen gazdag cifrázatrendszere, kis ambitusú pentaton dallamai és az új stílus úgyszólván teljes hiánya alapján (ez utóbbi a 30-as évekre érvényes). Jagamas önálló körzetnek tekinti a 4. dialektusterületen belül a Mezőséget és Enyed-Marosludas vidékét is (16 szótagos dallamok, cifrázat, román hatások alapján). – Irod. Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság (Csíkszereda, 1931); Jagamas János: Beiträge zur Dialektfrage der ungarischen Volksmusik in Rumänien (Studia Memoriae Belae Bartok Sacra. Bp., 1956).