kántálás

ünnepek előestéjén (vagy ünnepi időszakokban) csoportosan házról házra járva elismételt éneklés, melynek során az ünnep gondolatkörét felidéző énekhez jókívánságok, gyakran → köszöntők csatlakoznak. (Sokszor a köszöntő szokásokat is kántálásnak nevezik.) Zárt szerkezetű, strófás énekek, laza építkezésű gyermekdalos (→ gyermekdal) képletek és különböző fajta → recitatív egyaránt előfordulnak. Az énekelt részekhez (melyekhez hangszerkíséret is járulhat) gyakran „rigmus” vagy prózai szövegek deklamálása kapcsolódik. A kántálások egyik fajtájában csak egyetlen ének és a rigmus mondható tipikusnak (advent, karácsony, újév, húsvét, Gergely-járás mai formája), a másikban egymás után többféle ének, szavalás vagy recitatív rendszerint együtt szerepel (Balázs-járás, vízkereszt), vagy még táncos jellegű, ill. ütempáros anyag is csatlakozik hozzá (pünkösdölő). A harmadik fajta éneket nem tartalmaz, hanem főhelyen állnak az ütempárnyi egységeket soroló vagy a recitatív szakaszok, melyeket egyes típusokban rövid refréndallam rendez (Luca, farsang, talalaj és sardó vasárnap, pünkösdölő egy része). Végül előfordul, hogy csak versrecitálás a kántálás anyaga (ostyahordás). Az énekek templomban is használt egyházi → népénekek (advent, karácsony, az újéviek egy része, vízkereszt, pünkösd), vagy ott ismeretlen darabok: misztikus, sőt babonás elemeket tartalmazó vallásos énekek (karácsony körül, → karácsonyi köszöntés), vagy az alkalmi diákköltészet termékei (újéviek egy része, húsvét, Balázs- és Gergely-járás). Ennek megfelelően zenei stíluskülönbségek vannak köztük, bár a határvonalak nem élesek. Az egyházi népénekként is funkcionáló anyagból kiemelkednek azok a darabok, melyeknek jelenléte a kántálásban tipikusnak mondható: „Nékünk születék mennyei király”, az „Új esztendőben mi vigadjunk” refrénnel (16. sz.-i írásos emléke van, valószínűleg középkori), a „Három királyok napján” a „Szép jel és szép csillag” refrénnel („Dum virgo vagientem” 17. sz., német forrásban is), az „A pünkösdnek jeles napján” („Surrexit” vagy „Ascendit Christus hodie”, középkori dallam, lásd: Kassai töredék, 15. sz.). Az adventölésnek ma nincs sajátos éneke, csak kevéssé jelentősebb a többinél az „Ó fényességes szép hajnal” („O aurora lucidissima”) kezdetű, a bakterkiáltással (→ bakternóta) zeneileg rokonságban álló darab (első források: 16. sz.). Karácsonykor a „Csordapásztorok”-nak nemcsak a betlehemesben, hanem a kántálásban is fontos szerep jut. (Az 1651-es Cantus Catholici-ban „régi ének” felirattal található szöveg- és zenei stíluskritika alapján középkorinak tartják.) E dallamok közül még a népdalokhoz mérten is szokatlanul nagy variabilitású az újévi, a pünkösdi és a karácsonyi. Az újévit csak a frig jellegű refrén tartja össze zeneileg, a pünkösdiből különböző alakú és kadenciarendű altípusok váltak le (a variálódás folyamata itt a történeti forrásokban is nyomon követhető), a karácsonyiban modus-különbségek rögződtek. Mindez nemcsak a dallamok korára, hanem használatmódjára és más darabokkal egy ciklusba illesztésére is utal. A felsorolt tipikus anyagot gyakran helyettesítik kántáláskor esetlegesen odatartozó, divat szerint cserélődő egyházi népénekek is (többségük már 16–17. sz.-i forrásokban ismert). A templomi használatban ismeretlen két karácsonyi kántálótól („Paradicsom közepibe” és „Én felkelék karácsony jó reggel”) zenei szempontból is elkülönül. Fejlett négy- vagy több soros strófa helyett csak két sor szerepel bennük; az első dallam balkáni típusokhoz, a második ősi recitatív-tónushoz áll közel (Rajeczky B.). Többségében mindkét fajta kántálóének; előadásmódját, különösen azokét, melyek önállóan hangzanak el, a lassú tempó, parlando vagy rubato, valamint gyakran a gazdag cifrázatok jellemzik. Ez alól kivétel a frissen betanult vagy a gyermekek által énekelt s a gyermekdal irányába variálódó anyag (pünkösd). A deákos stílus jegyeit különösen megtartották az „Újesztendő, vígságszerző most kezd újulni”, „Emlékezzünk szent Balázsra, // mert ma vagyon napja”, „Szent Gergely doktornak, // híres tanítónknak // az ő napján” és a „Ma van húsvét napja, // másod-éjtszakája, // jól tudjátok” – kezdetű énekek. Nemcsak szóhasználatuk és strófaszerkezetük, hanem zenei sajátságaik alapján is külön réteget alkotnak. Összefűzi őket a hangkészlet (VII-b3–5 b6, amikor a balázsolásban a tonika do-ra fut, ennek megfelelően V–VII-3–4), sőt még a kadenciák logikája is. A dallamok a nagy ívű kantilénát nem ismerik, kis motívumokból építkeznek. Ritmusok giusto, tempójuk, bár különböző, semmiképp sem lassú, cifrázatot nem alkalmaznak. Ütempáros szerkezetű anyag előfordul, bár nem tipikus az újévi, vízkereszti kántálásban (regöléssel, betlehemessel rokon motívumok), gyakori a pünkösdölőben: vagy a játék utolsó szakaszában jelenik meg, táncdallamokkal rokon motívumokat is hozva, vagy amikor az ének is elmarad, az egészet uralja (Vas vm.-i típus, „Elhozta az Isten” kezdettel). Főszerepet visz farsangi alkalmakkor. Míg a pünkösdölőben a s-l-s-m dallammag és rokonai vannak túlsúlyban, a farsanghoz tartozó anyag elsősorban a m-r-d-r dallammagot tartalmazza (ilyen funkcióban az északi terület sajátsága), vagy a kvintkeretben mozgó, hármashangzatra épülő, néha regöléssel rokon motívumokat, melyeket azonban alkalmi szórakoztató dalok gyakran kiszorítanak. A Zobor vidékén Talalaj- és Sárdó-vasárnapkor szokásos kántálásban a m-r-d-r ütempárok elütő dallamú, szabályos refrénsorral váltakoznak (m-f-s, m-f-s, m-d-r-d -Agyigó, agyigó, fassang, fassang: Talalaj, s ennek variánsa: m-s, m-s, m-r-d-d- Csik, csik, mácsik, mákos mácsik: Sárdó). A recitatív fajták közül kettő szerepel kántáláskor, az egyik verses, a másik prózai szövegekre. (Verses: adventi ostyahordás, pünkösdölő egyes részei, → betlehemes; prózai: lucázásban sorozatosan, egyébként általában a jókívánságok elkiáltásakor, különösen a farsangi vasárnapokon.) Az első fajta több hangot tartalmaz ugyan, dallama azonban csak egy hangnak formulaszerű körülírása, a másodikban a dallam egy hangon fut le (tuba), s csak a szakaszok végén mozdul ki emelkedő vagy lehajló fordulattal, ill. vált át beszédhangra. Míg a verses recitatív, szövegének rendezettsége miatt könnyen ütempárossá alakul, a prózai – különösen funkción kívül – gyakran beszédhangra süllyed vissza. A kántálás verses recitatívjai szövegben-dallamban egyaránt iskolai hatást mutatnak, a prózaiak azonban primitív kiáltástípust képviselnek. A lucázásban, a magyar népzenében egyedülálló módon, a recitatív szakaszok sajátos refréndallammal váltakoznak („Luca, Luca, kity-koty” stb.). Közel áll a recitatívhoz, bár a beszédhangból csak ritkán emelkedik tubára a legtöbb kántálás esetében elhangzó, gyorsan elhadart rigmus, valamint határeset lehet zene és beszéd között a fokozott hanglejtésű, deklamáló szavalás is. – A kántálások zenei anyagában a legkülönfélébb történeti rétegek épülnek egybe. Helyet kap népzene és műzene, szerepelnek e kettő között átmeneti alakulatok is. A pontos értékelés e téren még nem történt meg. Ugyanígy hátra van az európai és ázsiai rokon anyaggal való összevetés. Mindkét oldalról bőven kínálkozik kapcsolat. – Irod. Jeles napok (A Magyar Népzene Tára, II., Bp., 1953); Csomasz Tóth Kálmán: A tizenhatodik század magyar dallamai (Régi Magyar Dallamok Tára, I., Bp., 1958); Rajeczky Benjamin: Gregorián, népének, népdal (Magy. Zenetörténeti Tanulm., II., Bp., 1969); Papp Géza: A XVII. század énekelt dallamai (Bp., 1970).