recitatív, recitatívo

a „zene és beszéd határán” álló jelenség (Kodály). Amennyiben már zene (rendezett hangmagasságon történik), olyan zene tehát, melyet a szöveg s a nyelvi oldal befolyásol. Ilyen befolyás dalszerű vagy ritmikus motívumsoroló darabokat (→ gyermekdal) is érinthet, és meghatározhat különböző terjedelmű szakaszokat. Teljes értelemben azonban recitatívnak csak az a darab nevezhető, melynek egészére jellemző a szövegi és nyelvi oldal hatása. Itt a formát a szöveg értelem és forma szerinti tagolása szabja meg, a ritmikát a szöveg és a beszéd ritmusa alakítja (parlando), a dallam pedig kevéssel megelégszik; csak egy-egy hangból áll vagy pedig egy-egy dallamformula kibontására, ill. sorolására szorítkozik. A nyelv lejtése részleteket illetően még a dallam menetét is befolyásolja. Bár a magyar népzenén belül a recitatívok számban viszonylag szerény helyet foglalnak el, mégis több fajtájuk különböztethető meg. 1. A dallam egyetlen, tágabb értelemben „tubá”-nak (tenor) nevezhető hangból, annak alsó-felső váltóhangjaiból, körülírásából, ill. két egymás mellett lévő, egyenértékű hangból áll. Az ambitus kicsi, a záróhang vagy a tuba, vagy az alatta levő hang. A hangmagasság-változásokat a szöveg igényei irányítják. A zenei tagolás a prózai szöveg interpunkcióit követi, annál szabályosabb tehát a zenei forma, minél stilizáltabb a szöveg. A ritmus tökéletes parlando, a tempó azonban szituációtól függően a természetes beszédnél lassúbb vagy gyorsabb is lehet. A nép terminológiája szerint ez a fajta recitatív nem ének, hanem csak „mondás”, „fennhangon mondás”, adott esetben „imádkozás”. Az ide tartozó darabok vagy a közös, ill. egyéni tanulás és imádkozás területéről származnak, s néha erősen improvizatív jellegűek vagy – már stabilabb alakban – népszokásokhoz illeszkednek. (1. példa.) – 2. A dallam lényege egyetlen mereven tartott, váltóhangokkal rendszerint nem is gazdagított tuba, melyet a szakaszok végén mélybe hajló zárlat követ. A zárlatban fokozati különbségek vannak: lehet ugrás mérhető hangközben vagy ugrás, mely beszédhangon végződik, lehet glisszandót is tartalmazó csúszás vagy dallamos, formulaszerű motívum. A lefelé hajló zárlat a kvint terjedelmet általában nem haladja meg (legtöbbször kvart vagy kis terc), ennek megfelelő a recitatív-fajta hangkészlete. A formát a prózai szöveg struktúrája határozza meg: az eredmény itt rövid, egymondatos alakulatok keletkezése, ill. ezek sorolása. Az ide tartozó darabok nagy része népi terminológia szerint szintén nem számít éneknek: ez „kiáltás”, „kikiáltás”, „elkiáltás”, hosszabb szöveg esetén „hirdetés” (régebbi: „süvöltés”, „üvöltés”). Az árus, koldus, éjjeliőr, kisbíró kikiáltói, valamint egyéb foglalkozásbeli hirdetők tartoznak ide. Stilizáltabb formában a népszokások is tartalmaznak ilyenfajta recitatívot (pl. angyali ébresztő és Gloria-kiáltás a → betlehemesben [2. példa]). – 3. Stagnáló dallamvonal, de azon belül zenei logika érvényesülése, egy motívumnak következetes ismétlése jellemző. A központi hang váltóhangokkal való körülírása formulaszerű, s nem a nyelv lejtése alakítja. Az improvizáció lehetősége az eddigieknél kisebb. A darabok egy része lefelé ugró zárlattal, a többi magán a főhangon végződik. A szöveg verses, gyakran régi iskolai hatást mutat (ilyen a dallam esetében is föltételezhető). Az időarányok szövegből fakadó rendezettsége és szimmetriája hajlamossá teszi a ritmust, hogy ütemessé alakuljon. Gyermekelőadásban a tempó a természetes beszédnél gyorsabb, a szövegmondás pedig elnagyolt, hadaró lesz. E recitatív kerete mindig valamely népszokás (betlehemes, pünkösdölő), önállóan az adventi ostyahordáskor szerepel (3. példa). – 4. Az erdélyi betlehemesek recitatívja (prológus, epilógus, szent szereplők beszéde, vőfély recitálása a cigándi lakodalomban) mind a 2., mind a 3. csoport darabjaival mutat rokonságot. A verses szövegből fakadó formai sajátságok, valamint különösen a Csík vm.-i változatok dallamvezetése a 3. csoport felé utalnak, a hangvétel, az előadásmód egyes vonásai azonban, valamint főleg a Bukovinából települtek darabjaiban megmaradt dallamformulák, a 2. csoporthoz is kapcsolódnak, bár az ott szereplő anyagnál stilizáltabbak. Társulati, énekesrendi, ill. iskolai hagyomány hatása érvényesül bennük (4. példa). – 5. Bár a → siratóénekek között is előfordul egyszerű tenor-recitatívo, azok nagy többsége mégis különbözik az eddigi típusoktól azáltal, hogy több fontos, tubaként, kadenciaként szereplő vázhangot tartalmaz, s ezek kibontakoztatásában az ereszkedő meneteknek a stagnáló dallamvonalnál nagyobb szerep jut. Ugyancsak nagyobb tér marad az improvizáció számára, magában a szövegben is, s ennek következtében a dallamok nem alakulnak zárt egésszé, formájuk nyitott marad. Az előadás módja a többi recitatívo fajtákénál expresszívebb, s a dallammenet ezzel összefüggően mozgékonyabb. Népi terminológiában a siratóra sincs zenei megjelölés. Az elnevezések: sirat, jajgat, számlálgat, sorol, beszélget, kiabál stb. – 6. Rövid recitatívo szakaszok váltakoznak szabályos ütemű, legtöbbször ütempáros szerkezetű refréndallammal a lucázásban (→ kántálás), egy-egy köszöntőben és → katekizmusi énekben, szabadabb refrénnel a → Szent Iván-napi tűzgyújtás egyik dallamában (Ki lovai). A lucázásban a recitatívo szakasz ráéneklésszerű, gyors hadarás, mely a szavak érthetőségét már nem szolgálja (5. példa). – E felsorolt típusokban népzenei és műzenei származású elemek elválaszthatatlanul összefonódnak. A műzenei hatásra valló formulák asszimilálódnak. Szerepelnek azonban a nép repertoárjában olyan „felülről származó” recitatívok is, melyek egyéni darabok lévén elkülönülnek (liturgikus anyag: passió, lamentáció, Te-Deum-dallam; gregorián paródiák, melyek gyakran szigorúan hozzák a hivatalos dallamot, hogy annak így a szöveggel való ellentéte érvényesüljön). – A recitatívo típusok a dallamfordulatok révén állnak más műfajokkal rokonságban. Így a recitatívóban jellemző kadenciaformulák megtalálhatók akár a → gyermekdalok (szó-lá-szó-mi-zárlat), akár a strófás dallamok között („psalmodizáló” típus), szintén kadenciaként, csak más összefüggésbe rendezve. – A mo.-ihoz hasonló recitatívo-típusok Európában és Ázsiában egyaránt általánosan elterjedtek, kutatásuk azonban legtöbb helyen még kezdetleges stádiumban van. Általában hiányoznak a munkát megalapozó gyűjtések. E téren még a hazai kutatásnak is van feladata. Az anyag történeti háttere gazdag: recitálásra vonatkozó leírások és utalások (árus, koldus-kiáltás, énekelve tanulás, szónoki beszéd, epikus ének, sirató) már az antik római íróknál (különösen: Cicero, Quintilianus, Boethius), nem kevésbé a keletieknél nagy számban találhatók; ugyanezekhez az alkalmakhoz recitatívo-fajták kapcsolódtak a középkori Európában is; a gyakorlat folytonossága egyes műfajoknál és vidékeken megvan a későbbi századokban is, s tart napjainkig. Nagy mennyiségű, különböző fejlődési fokokon álló, dallammal is rögzített recitatívo anyagot őriztek meg a különböző liturgiák, sokat tartottak fenn pl. a dráma keretei. A szájhagyományban és a történeti forrásokban fennmaradt anyag sok típusa között mutatható ki lényeges zenei egyezés, egyes esetekben konkrét kapcsolat. A kétféle hagyománynak a zeneéletre vonatkozó történeti adatok segítségével való összemérése azonban még a jövő kutatási feladata. – Irod. Maerker, B.: Gregorianischer Gesang und deutsches Volkslied (Jahrbuch für Volksliedforschung, 1941); Jammers, E.: Zum Rezitativ im Volkslied und Choral (Jahrbuch für Volksliedforschung, 1951); Rajeczky Benjamin: A székely betlehemes recitativók stílusához (Népr. Közl., 1959); Corbin, S.: La cantillation des rituels chrétiens (Revue de musicologie, 1961); Rajeczky Benjamin: Gregorián, népének, népdal (Magy. Zenetörténeti Tanulm., II., 1969).