népviselet

a falusi és mezővárosi parasztemberek, cívisek, pásztorok, esetleg kézművesek öltözete. Az emberi öltözet a legrégibb időtől kezdve nem csupán védte a beleöltözőt, hanem díszítette is és kifejezte társadalmi helyzetét. Az elmúlt évszázadok etnográfusok által vizsgált népviseletei ebben az értelemben kifejezték a társadalom paraszti, falusias rétegeihez való tartozást. A 16. sz. óta ismertek közigazgatási rendelkezések, melyek előírták: mit szabad viselnie a jobbágynak, a városi kézművesnek, nemesembernek. Ettől az időtől kezdve maradtak fönn viseletábrázolás-sorozatok is, amelyek épp az öltözet különbözőségével jelenítették meg a társadalom különböző rétegeit, ill. különböző népek, népcsoportok tagjait. A népviselet fogalma azonban csak jóval később alakult ki, amikor a közép- és K-európai nemzeti mozgalmak kibontakozásával együtt a paraszti kultúra feltárása megindult. A viselet volt a paraszti műveltség egyik legkorábban számba vett megnyilvánulása, Mo.-on pl. már a reformkorban sorozatosan jelentek meg népviselet leírások, Bikessy-Heinbucher pedig 1816-ban képsorozatot adott ki az akkori Mo. paraszti öltözeteiről. – A néprajztudomány által használt népviselet fogalomba beletartoznak a köznapi és az ünneplő öltözetek egyaránt, az öltözködés egész rendszere. Ez a rendszer kisebb-nagyobb tájegységek szerint változik, és az öltözetdarabok eltérő formái az öltözködés különböző szabályai szerint helyi népviseletek különültek el. Ezekre vonatkoztatva használatos a népviselet szó jelzős összetételekben, mint → alföldi városi és mezővárosi viselet, → sárközi viselet, → torockói viselet. Az ilyen viseletközösségekben a népviselet árnyaltan kifejezte az egyes személyek társadalmi helyzetét, életkorát, állapotát, a különböző alkalmakat. A népviselet egyik sajátsága éppen ez a kötöttség és az aprólékosan szabályozott kifejezőkészség. – 1. A népviselet elemei, öltözetdarabok. A népviselet vizsgálatának egyik fő ága az egyes öltözetdarabokat kutatja, anyag és forma szerint törekszik típusaik, változataik megállapítására és elterjedésükből, történeti adatokból próbálja meghatározni alakulásuk menetét. A hazai népviselet-kutatásnak ez sajnálatosan elhanyagolt területe, az idevágó ismereteket az öltözetdarabokat tárgyaló cikkek ismertetik. Az alakulásmenet és az eredet keresése, amit itt részletesen nem tárgyalunk, gyakran átvezet más népekhez és nem paraszti társadalmi rétegekhez. Egyes darabok esetében a kutatások azt sejtetik, hogy szűk területen, a közeli múltban alakultak ki, míg mások egész vagy fél Európa régi sajátjai. A magyar népviselet alapelemeinek olyan egyszerű és az esetek nagy többségében házilag előállítható nyersanyagból készített öltözetdarabok tekinthetők, amelyek a nyelvterület nagy részén ismertek voltak a közeli vagy távolabbi múltban s melyekből magukból teljes öltözetek állíthatók össze. Ide tartozik a vászonból készített → ing, → gatya és a nadrág, → pendely, → szoknya, → kötényfélék, → övek, a juh szőrös bőréből készített → elejbőr, → kacagány, → bőrmellények, → ködmönök, → subák, bundák, → nadrágok, a gyapjúszövetből készített → szűr, → zeke, → daróc, nadrág. Egy-egy öltözetdarabnak, szabását illetően lehetnek rendkívül egyszerű és igen bonyolult változatai is. Ismerünk pl. egyetlen vászondarabból készített ingeket és sok darabból, bonyolult ujjszabással és oldaleresztékekkel varrottakat. Ezen darabok egyszerű változatai tekinthetők a magyar öltözködés legrégibb rétegének. Ebbe a régi rétegbe sorolhatók azok az öltözetdarabok, amelyeket férfiak és nők egyaránt viseltek. Kalotaszegen pl. egészen a századfordulóig egyforma volt a férfi és a női bőr mellrevaló, a férfi és a női daróc, ugyanez mondható a zekék és más posztókabátfélék nagy részéről. A régi csizmákat és bocskorokat is használta az egész család. Az öltözetdaraboknak újabb divatú csoportját alkották azok, amelyek jobbára gyári kelméből készültek, általában bonyolult szabással és elkészítésük többnyire mesteremberek vagy falusi specialisták dolga volt. Ide tartozik a férfi és női pruszlikok, ujjasok sokféle változata (litya, leves, bujka, untercikk, ingbáttya, rékli stb.) a dolmány és a köpönyeg. Újabb voltukat tanúsítja, hogy ezek mind felsőruhák, alattuk megtalálhatók a régies egyszerű ruhadarabok alsóruhaként, a gyári kelméből készült ruhák mintegy rájuk rétegződtek. A teljes öltözethez hozzátartoznak még: a fejrevalók (→ kalap, → süveg, → báránybőr sipka, → koszorú, → párta, → főkötők, → fejkendők), a → kendők, a → lábbelik, valamint az → ékszerek, → kalapdíszek, szalagok. – 2. Az öltözetek megszerkesztése. Az öltözetdarabokból úgy lesz viselet, hogy a helyi kívánalmak szerint kiválasztott darabokat meghatározott rendben felöltik. E viseleteket a közönség általában egy-egy helység, táj jellemzésére kiválasztott képekből ismeri. Egy ilyen rajz, fotó vagy festmény azonban az adott társadalom öltözködésének csak egy-egy pillanatnyi, különböző esetlegességektől függő megvalósulását rögzíti. Maga a viselet több ennél: azoknak a szabályoknak, „ajánlásoknak” teljes rendszerével jellemezhető, amely szerint a helyi társadalom különböző tagjai, különböző alkalmakra öltözetüket összeállítják. Ebben korlátozást jelent eleve, hogy a különböző öltözetdarabokból, a formai változatokból mi számít bevettnek, elfogadottnak. Az illető helységben, viseletközösségben szokásos darabokból sem választhat azonban mindenki szabadon: egyesek csak a férjhez menendő leányt vagy csak az új asszonyt vagy esetleg a családfőt illetik, másokat csak húsvétkor lehet felvenni, előtte nem stb. További korlátozást jelent, hogy az egyes személyeknek nem mindig van meg a koruk, társadalmi helyzetük szerint megengedett ruhadarabok teljes köre. Itt sokat számít a vagyoni helyzet, társadalmi állás, de az egyéni hajlandóság, ügyesség, az e téren való kiválásra törekvés. Amiképpen faluja népdalkincsét sem ismeri mindenki és nem is tudja előadni, viszont előadja, előadhatja jobban vagy rosszabbul, ugyanúgy az öltözködésben is a helyi esztétikai megítélés szerint vannak szebben, takarosabban és hanyagul öltözködők. Az esztétikai értékelésnél számít, hogy maguk az egyes ruhadarabok hogyan vannak elkészítve, milyen az állásuk: továbbá az is, hogy viselőjükön hogyan állnak s hogyan illenek össze a többi ruhadarabbal. A kívánatos összhang kiterjedhet az egyes darabok anyagára, színére, mintázatára. Kalotaszegen pl. az asszony öltözetének összeállítását a szoknyával indítja. Válaszhat köznapi munkára való, vagy még egyszerűbb, mosásra való, városba menő, különböző derűs vagy gyászos ünnepi alkalmakra való szoknyát; ezeken belül is télit-nyárit és többféle színűt. Az elmúlt években is ismerhettünk olyan kalotaszegi asszonyt, aki 30 szoknyából választhatott. Mindegyik szoknya behatárolta a hozzá viselhető többi ruhadarab körét. Ezek között a megjelenés jellege szempontjából döntőnek a kötényt és a fejkendőt tartották, amelyeknek anyagban, színben, mintázatban pontosan összehangoltnak kellett lenniök. Ezekből a kisebb darabokból több példánya lehetett egy-egy asszonynak, mint szoknyából: az említett asszonynak például mintegy 100 fejkendője volt. Ezeknek a váltogatása tehát különösen érzékenyen szolgálhatta részben az alkalom kifejezését, részben a változatosságra való törekvést pl. azt, hogy egymás után következő vasárnapokon ne legyen hasonló az öltözet. A felső testen viselt ujjas, bársony- és bőrmelles színével, jellegével ugyancsak pontos szabályok szerint követte és egészítette ki az együttest, – az ujjasfélék adtak egyébként színteret a divat legváltozatosabb érvényesítésére, újítások bevezetésére. – A viselet összeállításának és felöltésének módja azt a célt is szolgálta, hogy a viselő testalkatának megjelenítését közelítse a helyileg elfogadott szépségideálhoz. Egy tardi asszony mondta, hogy a városi nők olyanok, amilyenek, de „mi olyanok vagyunk, amilyenek lenni akarunk”. A mell formáját pl. sehol sem hangsúlyozták, inkább elszorították, ill. a nyak alá fektetett kendővel igyekeztek laposítani. A lapos has, kerek csípő ideálját egyes csoportok csípőpárnák viselésével valósították meg és azzal, hogy a szoknyákat csak oldalt és hátul ráncolták. A csizma és a vastag kötött harisnyák a lábszárat vastagították. – 3. A népviselet szerkezeti típusai. A viselet összeállításának, megszerkesztésének többféle lehetősége van. Ezek megkülönböztetésére még igen kevés vizsgálat történt. A női viseletben három tipikus öltözetszerkesztési mód vázolható föl. Az egyik a sok rövid szoknyás, ingvállas öltözeteké. Jellemzi a tájilag-helyileg igen változatos, nagyrészt több rétegből felépített fejviselet, kiváltképp a főkötők sokféle formája. A derékra bő, rövid ujjú ingvállat öltenek, többnyire nagy nyakkivágással, fölötte pruszlikkal, efölött derékon átkötött rojtos vállkendővel. Az ing bő ujja szalaggal, gumival átkötött. A nyakra göngysorok kerülnek vagy lázsiás. Az alsó testre, a pendely tetejébe 4–10, esetleg még több alsó és felső bő szoknyát öltenek egymás fölé, ezek kerekre formálják a csípőt. A szoknya elé kötényt vagy kötényeket kötnek. A lábviselet csizma vagy bársony, „ebelaszti”, ill. bőrcipő, esetleg papucs; az utóbbiak általában vastag harisnyával. Télire ezekhez az öltözetekhez ködmön vagy mente, vattás rékli, utóbb nagykendő járult. Ehhez a típushoz tartoznak a palóc viseletek. Kapuvár, Sárköz, Érsekcsanád, Püspökbogád, Martos stb. viselete. – Másik típusba foglalhatók össze a kevés és hosszú szoknyás, ingvállas-pruszlikos öltözetek. Ezeknél kisebb hangsúly helyeződik a fejviseletre, mint az előző csoportnál; csak a leány s a fiatalasszony fejviselete feltűnő, különben fejkendő használatos. Az ing nyakig csukódik, ujja háromnegyedes vagy hosszú, föléje díszített pruszlik kerül. Vállkendő nincs. A nyakon kevesebb a dísz, mint az első csoportban. Az alsó testen, a pendely fölött, egyetlen hosszú szoknya van, kevés vagy semmi alsóval. A lábon csizma vagy egyszerű bőrcipő. A viselet sokfelé kiegészíti a karra vetett, övbe tűzött nagyobb kendő, „keszkenő”. Téli öltözetdarabok a bőrmelles, a daróc, szokmány, palást, mente. Erre a típusra lehet példa Kalotaszeg, Torockó, a Székelyföld viselete. – Az előbbi két csoportot az érdeklődő közönség is jól ismeri. Kevésbé szokták a népviseletek közé számítani azt a harmadik típust, amelynek polgárias, városias vonásai vannak. Az öltözetdaraboknak abból az újabb divatú csoportjából állítják össze őket, amelyeket már jobbára gyári kelméből készítenek, általában bonyolult szabással mesteremberek vagy falusi specialisták. Jellemző fejviselete a rece vagy horgolt fekete főkötő, és a sokszoknyás viseletek keménypapírra feszített főkötőitől eltérően drótvázas, fekete, esetleg világos színű taftszalagokból és csipkékből összeállított gyöngyökkel, művirággal és strucctollal díszített főkötő, amit az etnográfusok „református főkötőnek” szoktak nevezni. Ehhez a csoporthoz kapcsolódhatnak arany- vagy ezüstcsipkés bársonyfőkötők is (pl. Jászság) vagy a kaskétli (Debrecen). Ezek a főkötők kevéssé változnak az életkorral, tíz-tizenöt évnyi viselés után rendesen leteszik őket és csupán egyszerű alsófőkötőt hordanak a fejkendő alatt. A felső testen, fiatal korban, nyáridőben ingvállat és pruszlikot hordanak, télen és idősebb korban általában ujjast, sonka ujjú, testhezálló szabással. Ezeket alkalmanként kiegészítheti a vállkendő. A szoknya különböző bőségű, rendesen hosszú, helyenként földig érő. Az ujjassal azonos anyagból készül. Ha kötény kerül eléje, annak az anyaga is azonos a szoknyáéval vagy fekete lüszter, esetleg klott. Lábviselet a csizma és a cipő. Téli öltözetdarabok a mente, a kisbunda, a suba, esetleg ködmön, nagy posztókendő, plüss- vagy posztókabát, palást. Ezeket a viseleteket szokás volt az előző parasztos öltözettípusokat leváltó késői fejleménynek tekinteni, valójában azonban a falvak, mezővárosok lakosságának jelentős része nem hordott az első két csoportba sorolható „népviseletet”, öltözködésük a harmadik típus keretében alakult. Ide sorolhatók az alföldi mezővárosok és szabad kerületek, a Kisalföld jó része, a Csallóköz, a dunántúli kisnemesi községek stb. – Végül vannak olyan női öltözetek is, amelyek egyértelműen nem sorolhatók be a fenti típusokba. A kutatás jelen fokán ezeket egy vegyes kategóriában helyezhetjük el (pl. Csököly, Ormánság, szlavóniai magyar falvak stb.). – A férfiöltözetek közt nehezebb hasonló szerkezeti típusokat felállítani a jól ismert, múzeumokban őrzött 19–20. századi anyag alapján, – kevesebb volt e téren a kutatás is. A típusokat külön a vászon- és külön a posztóöltözetek felépítése alapján kellene megalkotni. Az ismertetett női viseletek virágzása idején a férfiaknál még a vászonból való öltözetek felső ruhául is szolgáltak. A vászongatyák formaváltozatai alapján megkülönböztethetők a hosszú és bő gatyát hordó vidékek (Dunántúl, Duna–Tisza köze, matyók, részben a palócok), a rövid és bő gatyát viselők (Tiszántúl) és a szűk gatyás területek (Erdély, Moldva, Bukovina). A gatyák típusaihoz azonban nem kapcsolódik karakterisztikus módon eltérő ing, mellény. Az ingnél kiemelendő, hogy nyáron önmaga egyrétegűen lehetett felsőruha, amelyre csak későn, helyenként került posztó vagy bőrmellény. Az országosan elterjedt posztóruhák sokban hasonlóak, kivéve a keleti csoportoknál megőrzött régies, sokszor házilag varrt gyapjúöltözeteket. Talán a dolmánymente hosszú vagy rövid volta, álló vagy fekvő gallérja szolgálhat megkülönböztetésül. Országosan általános az ujjatlan bőrmellesek és csaknem hasonló módon a ködmönök használata – második rétegként a vászonholmi felett. A suba elsősorban az Alföldre jellemző, de szórványosan a keleti csoportoknál, jómódú családfők viseleteként a palóc vidéken és a Dunántúlon is megtalálható. Sokkal általánosabb a szűr, amelynek az Alföld ÉK-i részén versenytársa lett a guba. Ezeknek az öltözetdaraboknak azonban mindmáig csak táji változatait derítette fel a kutatás s az öltözetek szerkezeti típusai még ismeretlenek. – 4. Viseletcsoportok. A népviselet táji-történeti tagolódása. A népviselet különböző megjelenési formái időben változó, kisebb-nagyobb csoportokhoz köthetők. Ezek a hasonló öltözetet viselő csoportok, a viseletcsoportok magukban foglalhatnak akár 40 községet is vagy korlátozódhatnak csupán egyetlen helységre. Nagyobb helységben pl. mezővárosban a település különböző részeinek is eltérhet a viselete, mint pl. Szeged különböző városrészeiben, vagy Fülöpszálláson, ahol az Alvégen és a Felvégen eltérően öltözködtek. Másutt az eltérő népviselet a vallás és a származás különbözőségét fejezhette ki (pl. Érsekcsanádon, Csökölyben a ref.-ok és a r. k.-ok eltérő viselete), vagy a nyelvi – etnikai különbséget vegyes nemzetiségi falvakban. – A több faluból álló csoportoknak mindig van egy magva, a divatban irányt szabó, elöljáró község, amit a többi több-kevesebb buzgalommal követ. Nagyobb viseletcsoportokon belül kisebb alcsoportok alakulhatnak, melyek az alapvonásaiban közös viselet kisebb mértékben eltérő változatait hordják; a palóc viseletek közt így különül el pl. a Szécsény környéki községeké. Az öltözetnek a viseletcsoporton belül összekötő, kifele viszont elkülönítő szerepe van. „Engem Komáromba is megismernek, hogy martosi vagyok” mondták pl. öntudatosan Martoson. A hasonló viselet így általában olyan csoportokat fűz össze, akik egyébként is összetartozónak tudják magukat, kapcsolatban vannak egymással, összeházasodnak. Ezekben a viseletcsoportokban ment végbe a magyar népviselet különböző táji változatainak kialakulása, változása, fejlődése, elmúlása. Ezeket a folyamatokat, különösen a múlt század eleje óta egyre több leírás, majd tudományos gyűjtés, fönnmaradt tárgyi emlék alapján követhetjük. Az egyes helyi viseletek általában 4–6 generációra terjedő történetében elkülönül a korai idő, amikor saját öltözködési stílusukat kiformálják, majd a virágkor, amit dekadens, bomló, esetleg egyes formai törekvéseket túlzásba vivő késői korszak követhet. A helyi viseletek különösen a múlt század elejétől váltak sokfélévé, új anyagok és az előbbiekben leírt új öltözettípusok megjelenésével. Korábban a szűkös történeti forrásokból ismert 16–18. sz.-i időszakban úgy sejthető, hogy országszerte egyöntetűbb volt a falusi jobbágylakosság egyszerűbb öltözete, a mezővárosok, városok lakóinak gazdagabb, drágább öltözete is. – Erre, a későbbi viseletcsoportokhoz nem köthető régi állapotra utalnak a nagy táji egységek viseletének leírásai (alföldi városi és mezővárosi, → dunántúli viseletek, → erdélyi magyar népviselet, → felföldi viseletek), ezek utalnak arra is, hogy a korábbi századok egyszerű jobbágyi és régi stílusú díszes öltözetei hol maradtak fönn a közelmúltig, mint pl. a keleti népcsoportoknál. A 18–19. sz. fordulójától a formák, színek, anyagok rendkívül kibővült választéka alapján sok különböző helyi stílus alakult ki. Ezeket, különösen a sokszoknyás női öltözeteket, a férfiak öltözetében pl. a cifraszűr elterjedését össze lehet kapcsolni az új parasztos népművészeti stílusok ez időben észlelt virágzásával. A múlt század végétől egyes csoportok a színes parasztos népviseletet átcserélték polgáriasra. A 19. sz. jellegzetes viseletei közül számos elhalványodik, megszűnik már az I. világháború idején, mások a II. világháború körül. Az egykori népviseletekből spontán használatban a közelmúltban egyes palóc községekben, határainkon kívül Erdélyben, Moldvában, Szlovákiában lehetett találni. A századforduló körül azonban megindult az ország néhány egymástól távol eső pontján egymáshoz meglepően hasonló késői viseletváltozatok kialakulása is. Ezeket a hasonló anyagok használata, mindenekelőtt az olcsó gyolcsok hímzéssel való díszítése kapcsolja össze. E viseletek (Kalocsa-vidék, Sióagárd, Tura, Pest környéke stb.) és a rájuk varrt hímzések a népművészet „legújabb stílusa” képviselőinek tekinthetők, melyeknek nagy része megérte a közelmúlt esztendőket. – 5. Az öltözet, mint kifejezés. Egy-egy virágjában levő népviselet jelrendszerként is felfogható, amely azoknak, akik ismerték az egyes öltözetdarabok, színek, díszítések és összeállítási módok jelentését, a viselőről, annak állapotáról, koráról, rangjáról-módjáról, foglalkozásáról, arról az alkalomról, amihez felöltözött stb. jóformán mindent elmondott. – Egyes öltözetdarabokhoz, viselési módokhoz országszerte hasonló jelentés kapcsolódik, más jelentéseket, jelentésárnyalatokat helyi érvényű szokások határoznak meg. A fejviselet gyakran az egész öltözettől függetlenül is alkalmas állapotok jelzésére. A férfiak kalapja, sapkája például a mellé tűzött tollal, bokrétával jelzi, hogy viselője gyermek, féllegény; újlegény, olyan, akinek van már kedvese, sőt esetleg eljegyzett „nagyszeretője”. A vőlegénységet is az erre a célra készített bokréta jelenti be. A dísztelen kalap pedig azt közli, hogy viselőjének „letelt az ideje”. Különleges tollat tűz kalapjához néhány községben a sorozásra induló legény, a besorozott regruta kalapját pedig felpántlikázzák. A lányok fejükön pártát, koszorút, szalagot viselnek, a férjes asszonyt illeti meg a főkötő. Egy-egy asszonynak élete során főkötője négyszer, tízszer is változhat attól függően, hogy idősödik, gyermekei megházasodnak. A főkötők közül a legelső, az újmenyecske főkötő a legdíszesebb, a többiek színe egyre halványul, díszük pedig gyérül. A gyermektelen fiatalasszony állapotát a főkötő fölött viselt fátyolkendő jelzi. Martoson ugyanezt fejezte ki a „tuszli” nevű muff, amit fiatalasszonyok nagy ünnepen viseltek. Ugyancsak Martosról tudunk „anyósingről”, amit az asszony attól kezdve viselt, hogy gyermeke megházasodott. Ugyanitt azt tartották, hogy akinek lánya van hamarabb öregszik, mert a lány hamarabb megy férjhez s így anyja hamarabb kezdi el viselni az öreges inget. Érsekcsanádon fehér fejkendőt „örömanya kendőt” kötött fejére az első vasárnap az az asszony, akinek fia megházasodott. – Ha az öltözet egészét nézzük, az öltözetdarabok anyaga, díszítettségi foka, formája, leginkáb azonban színei jelzik viselőjének korát és a felöltés alkalmát. A fehér és piros szín és az arany díszítés a fiatalságé, mely már 35–40 éves koron túl nem viselhető; a „javabéli asszony” már sötétíti, barnábba fordítja öltözetét, áttér a zöld, sötétkék, bordó, esetleg lila színekre. A fekete az öregeket illeti. Akit fiatalon mély gyász ér, utána már nem öltözik vissza a korát megillető derűsebb színekbe; másfelől olyan asszony, akinek férje fiatalabb, a korát megilletőnél valamivel fiatalosabb színeket választhat. – A népviselet virágkorában a nők ruhatárában különösen az ünnepi darabok száma nőtt meg. Öt-hat köznapi szoknya mellett harminc ünneplő is lehetett. Az ünneplő öltözetek sokfélesége leginkább a templomban és a temetéseken került bemutatásra. Elsősorban megtisztelik magát az ünnepet. Karácsony és húsvét első napja a téli és nyári legszebb sötét ünneplők bemutatási alkalma, az ünnepek másnapja pedig a színes ünneplőké. A templomba öltözve mutatja be az asszony az őt ért gyászt, annak mértékét, fokát. „Félgyászt” ölthet az asszony akkor, ha például katonai szolgálatra vonult be a fia, férje, de akkor is, ha a házban veszekedés, békétlenség tört ki. A háborúba vonultaknak egész családja mély gyászt hord, ameddig vissza nem térnek. A gyászos és félgyászos öltözetek és azok viselési alkalmai szinte felsorolhatatlanok. Ezeket vagy nagy ünnepen vagy böjtben, úrvacsora osztáskor vagy akkor viselik, amikor haláleset van a csaádban, a szomszédban, az utcában, esetleg a faluban; az eltérő fokozatokat más-más színárnyalatú, mintázatú öltözetekkel jelölve. Pl. Szakmáron a saját, legközelebbi halottját fekete plüssvirágú atlaszban gyászolja a jómódú asszony, a rokont fekete szövetben, a szomszédot fekete festőben. A kalotaszegi Mérán külön viseletösszeállításuk van azoknak az asszonyoknak, akik a halottas ház számára főznek, a torba. Néhol, pl. Érsekcsanádon a temetésen részt vevő közeli rokonok sajátos → siratókendőt kaptak, amit derekukhoz tűztek, s amely temetésre menet jelezte a közeli gyászoló körhöz való tartozást. – Egyébként a gyászt jelölő öltözetek színe csak a legutóbbi évtizedekben lett általánosan tiszta fekete. Korábban az ország több vidékén, pl. D-Dunántúlon fehér vagy sáfránnyal sárgított színű öltözetben gyászoltak. Egyes vidékeken a fiatalok halálát piros gyászpompa kíséri: pirosba öltöztetik a halottat és piros lesz a ravatala is, s vannak adatok a zöld gyászszínre is. Alig húsz éve még, a legközelebbi hozzátartozók az Alföld számos községében kopottas, köznapi öltözetben kísérték ki halottjukat; feketébe csak a temetés után öltöztek. – A közvasárnapokra térve, a r. k.-oknál a havonkénti első vasárnapi misére általában díszesebb öltözetet öltenek. Kivételesen pl. Ajakon és egyes palóc községekben arra is van adat, hogy a hónap egymást követő vasárnapjaira az egész községben egységesen más-más színű, kevéssé becses ruhát vesznek fel a fiatalasszonyok és a lányok. – A férfiak szűkösebb ruhatára nem mutat ilyen változatosságot a különböző alkalmak kifejezésére. Az ő öltözetük inkább a rangot-presztízst jelöli. Martoson a drága, hímzett subát a nagycsalád szervezetben csak az öreg gazda öltötte fel, fiai szűrt hordtak. Ugyancsak az öreg gazda viselte az ezüst mentekötő láncot és a nagy ezüst gombokat, míg a fiaknak pakfonnal kellett beérniök. A községi elöljáróságba való beválasztás alkalmat adhatott rá, hogy az illető módjához mérten szűrt, subát csináltasson vagy legalább új öltözetet. Mezőkövesden, amikor a férfiak már letették a bőgatyás öltözetet, a községi bíró és az elöljáróság tagjai továbbra is felöltötték, amikor a tanácsba összegyűltek vagy hivatalosan jártak el. A társadalmi ranglista legalacsonyabb fokán a cselédség ebben a században, még a két háború között sem hordott fekete vagy sötétkék posztóruhát mint a többi falusi férfi. Számukra szürke, sárgásszürke pamutos kelméből árultak ruhát a vásárokon. A cselédruháknak más volt a szabása is, nadrágja sem olyan feszes, mint a többi csizmanadrág. Csizmájuk is rövidebb, puhább szárú volt, mint a gazdáké. Egy orosházi gazda elmondta, hogy cselédjét azzal kívánta megbecsülni, hogy bérében a cselédi szürke vagy sárgás színű ruha helyett feketét vett neki. Amikor azonban ez a cseléd új munkahelyet keresve kiállt a piacra magát kínálni, nem szólította meg senki, mert a fekete ruha miatt nem tartották cselédnek. – Meg lehetett ismerni öltözetükről a pásztorokat is. A pásztorok közismert öltözetei valójában a régi paraszti viselet darabjait őrizték meg, amelyek – mivel a népesség többi része már nem viselte – a pásztorok megkülönböztetőivé váltak. Viseletükkel a pásztorok kifejezték azt is, hogy milyen állatfajtát őriznek, gulyások, csikósok, juhászok, kanászok-e, eszerint – helyenként – más színnel volt varrva a szűrük, más formájú volt a kalapjuk, más-más madár tollát tűzték mellé. A juhászok öltözetében maradt meg pl. legtovább a → rajthúzli nevű oldalt gombos nadrág. – A mesterségek városi, polgári és a jobbára parasztember fogyasztók számára termelő falusi-mezővárosi ágai közt a különbség kifejeződött a kézművesek öltözködésében is. Az utóbbi csoportba tartozóknál a céhek a 18–19. sz.-ban épp azon fáradoztak, hogy a „népviselet” helyett polgáriasabb öltözetet vezessenek be. Megbírságolták pl. a legényt, aki „tisztességes öltözet nélkül, gatyaszárban merészelt járni műhelyen kívül” és „kiknek inge olyan rövid, hogy hasuk, derekuk kilátszik”. Különösen megkívánták, hogy templomban, a céh gyűlésén posztóöltözetben jelenjenek meg. Ennek a posztóöltözetnek lehetett a mesterségre utaló jellegzetessége, így a Kisalföldön, Csallóközben a „molnárszürke” öltözet jellemezte a molnármestereket. A századforduló körül a mesteremberek nagyobb része már pantallót, kabátot viselt, hosszában beütött tetejű „iparos kalappal”. Köznapokon számos mester melles kötényt viselt kékfestőből, egyes mesterek (kovács, tímár, kádár stb.) bőrből. – Végül a népviselet kifejezte a táji, helyi hovatartozást is. Mezőkövesden úgy mondták a két világháború között, hogy „az a matyó, aki matyó ruhában jár”. Ez kifejezte, hogy Mezőkövesdnek nem minden lakója volt matyó, voltak köztük mesteremberek, beszármazott idegenek, később egyre többen olyanok is, akik letették a matyó viseletet. Ezzel ott vagyunk a népviselet kifejezésként való utolsó használatánál, amikor letételével, a kiöltözéssel akár egyes egyének, akár egész közösségek mintegy korábbi hagyományos paraszti életformájukból kívánnak kilépni. – Irod. Racinet, M. A.: Le costume historique (I–V., Paris, 1888); Hottenroth, F.: Deutsche Volkstrachten (I–III., Frankfurt, 1898–1901); Katalog der Freiherrlich von Lipperheidschen Kostümbibliothek (I–II., Berlin, 1896–1905); Helm, R.: Die bäuerliche Männertrachten im Germanischen Nationalmuseum zu Nürnberg (Heidelberg, 1932); Mautner, K.–Geramb, V.: Steierisches Trachtenbuch (I–II., Graz, 1932); Hanika, J.: Sudetendeutsche Volkstrachten (Reichenberg, 1937); Maszlova, G. Sz.: Narodnaja ogyezsda ruszkih ukraincev i beloruszov v XIX-nacsale XX. vv. Vosztocsnoszlavjanszkij etnograficseszkij szbornyik (Moszkva, 1956); Roach, M. E.–Eicher, J. B. (ed): Dress, adornement and the social order (New York, 1965); König, R.: Kleider und Leute. Zur Sociologie der Mode (Frankfurt am Main, 1967); Broby-Johansen, R.: Az öltözködés története (Bp., 1969); Oakes, A.–Hill, M. H.: Rural Costume. Its origin and development in Western Europe and the British Isles (London, 1970); Nylén, A. M.: Folkdräkter. Nordiska Museets handlingar 77. (Stockholm, 1971); Stranska, D.: Lidove kroje u Československu (Praha, é. n.).