felföldi szűr, palóc szűr

TARTALOM

felfuvalkodott béka

felföldi viseletek

a közvélemény gyakran palóc viseletekként tartja számon, noha távolról sem csupán palócok hordják. (A palócok viseletéhez tartozik: a bocsárlapujtői, → bujáki viselet, → dejtári viselet, → diósjenői viselet, → kazári viselet, Szécsény környéki és ludányi viselet.) Ezt a nagy csoportot is – akárcsak a többit – számos jellemző vonás együttese alkotja. Igen jellemző e viseletek viszonylag fiatal kora. A mai 50–60 éves kutatók még beszélhettek olyan idős falusiakkal, akik fiatalon csak vászonruhában jártak, s azok közé tartoztak, akik elsőkül öltötték fel a posztónadrágot, -kabátot. Ezáltal nyári, később pedig egyenesen alsó öltözetté szorították vissza a vászonneműeket. Ezek szerint a korábbi, de még emlékezetben elérhető férfiöltözet vászoningből és gatyából állott, hűvös időben bőrmellényből, ködmönből vagy szűrből. A subát itt csak kevesen viselték. Noha a múlt század eleji adatok még szólnak a gyapjú házi feldolgozásáról, melyből azon fehéren szabtak-varrtak férfinadrágot és valamiféle condrát, tehát ujjast, úgy látszik, ez a szokás már a század közepére elenyészett, és a fehér posztóból csupán szűröket viseltek, ez azonban már nem házi készítésű volt, hanem kézművesipari. A lábukon bocskort, ünnepen és télen csizmát viseltek, fejükön nagy karimájú kalapot, ill. prémkucsmát. – Ugyanekkor – tehát a múlt század harmadik harmadában – a női viselet vászoningből és pendelyből állott. A pendely fölé egy vagy két kötényt kötöttek (egyiket elöl, másikat hátul, tehát pároskötényt). Hűvös időben az ing fölé bőrmellényt vagy ködmönt öltöttek, a lábukra piros vagy fekete csizmát húztak a nyári bocskor vagy papucs helyébe. – Ez volt az az öltözet, mely a férfiakéval egyidőben kibővült, megváltozott. Amazok vászonruhája fölé fekete posztómellény, posztónadrág és kiskabát került, a nők pendelye fölé pedig egymás után több szoknya is. A vászoning megmaradt még ebben a században is, de fölötte általánossá válik a vállkendő a pruszlikkal. Erről a vállkendőről ezt olvashatjuk 1819-ből: „melly keszkenyő nincs szokásban, a’mellynek tisztesség okáért való behozásán a’lelkipásztorok igyekeznek. Ezen mezítelenségeket midőn a Szentegyházba mennek, ugy rejtik el, hogy az idősebbek keszkenyővel, a’ fiatalok pedig finom fátyollal kötvén be fejeket, annak szegleteiből és végeiből mellytakaró is kikerül. Ezen alkalmatossággal a leányok fél rőf szélességű és három-négy rőf hosszúságú hímes rojtos kendőt tesznek vállaira” (sic). Ami azt jelenti, hogy az ing mélyen ki volt vágva – valójában egyes palóc községekben viselték a legnagyobb kivágású ingeket. Vállkendőt nem hordtak, de a fejen viselt kendők és fátylak olyan nagy méretűek voltak, hogy jutott belőlük a váll eltakarására is. A vállkendőből lett azután a viselet egyik legfontosabb kelléke. Ez a vállkendő – melyhez hozzáigazítják a rövid és igen bő (rendesen két ing egymás fölé öltéséből kialakult) ingujjakat – lett hangadója a felföldi viseleteknek a felső testen. Az ebben a korban már nagyszámú szoknyák előtt igen bő kötényt viseltek, mely szinte beérte a szoknyákat. A ruhaanyag (kendőre, szoknyára) kékfestő, mellette kasmir, kisebb mértékben más gyári kelmék. Az utóbbiak között a tüllcsipkék a fej- és vállkendők, ünnepi ingujjak anyagát szolgáltatják. Egyébként az ingek ujjai, ünnepre is kender- vagy kallott pamutvászonból készültek. Sajátos, csak a felföldi viseletekre jellemző vonás: a fejrevalók igen gazdag változatossága. Ez a gazdagság nemcsak abban áll, hogy a fejdísz több rétű (van alsó és felső fejkötő, utóbbi nemegyszer maga is több részből van alkalmanként összeállítva, felettük fejkendő), hanem 2–4–5 községenként formája is változik. E helyi változatokon belül is a félünneplő és ünneplő, az egyszerűbb-összetettebb, díszesebb vagy kevésbé díszes példányok egész sorozatokat alkotnak. Az ujjatlan bőrmellény, hímzett változatban, egyes községekben erre a késői időre is fennmarad, általánosnak azonban a bélelt ujjasok mondhatók. A rókaprémes mente mindvégig megmarad mint legbecsesebb felső ruhadarab. Tartja magát a csizma is télidőben. – Ennek a viseletcsoportnak nyugat felé mintegy végső kicsengése a színes → martosi viselet, délre pedig az aszód-vidéki viselet, a galga menti, sőt bizonyos fokig a → Budapest környéki viselet is.