Dunántúli Tudományos Intézet, Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete

TARTALOM

Duna–Tisza-köze

dunántúli viseletek

ezeket sokkal kevésbé kötik össze azonos sajátosságok és tendenciák, mint az erdélyi, felföldi vagy akár az alföldi öltözeteket. A Dunántúl számos vidékén színtelen, viszonylag jellegtelen volt az öltözet. Az uradalmi majorságok cselédnépének, bérük fejében, az uradalom vette az egyszerű öltözetdarabokat. Emellett azonban a Dunántúlon megtalálhatók szinte végletes formában az új stílusú színes parasztos öltözetek is és a hosszan megőrzött régi stílusú archaikus viseletek. Az első csoporthoz sorolható a → kapuvári viselet, karádi viselet, → törökkopányi viselet és a → püspökbogádi-egerági viselet, mindegyik több-kevesebb község öltözete. Ezek mind sokszoknyásak, a nők felső testükön rövid ujjú inget és vállkendőt, utóbb ujjast viseltek. A Sárköz e századi öltözete is ezek közé az új stílusú parasztos öltözetek közé tartozik (→ sárközi viselet, ide sorolható az → érsekcsanádi viselet, a → szeremlei viselet és bizonyos fokig a → sióagárdi viselet is). – A régi sárközi női öltözet azonban a múlt század elején és a 18. sz. végén a régi stílushoz tartozott, és a somogyi, baranyai viseleteknek fehér, házi előállítású anyagból készített kevés és hosszú szoknyás, nemegyszer vállkendő nélküli öltözetéhez kapcsolódott (→ csökölyi viselet, → hetési viselet,→ göcseji viselet, → ormánsági viselet). Ebbe a régies rétegbe tartoznak olyan öltözetdarabok, mint a homlokkötő és a ráterített hosszú kendő (mely rokona a székelyföldi, bukovinai és moldvai hasonló kendőknek), a tülkös párta, a sípujjú ing stb. Ezeknek az öltözeteknek is bő a köténye, bár nem annyira, mint a felföldieké, így a szoknyát csak jó félig takarja. Ujjatlan bőrmellények, ködmönök és hosszú női subák voltak a régies téli öltözetdarabok. A csizma ritkább, mint a Felföldön és K-en, viszonylag régen elterjedtek a cipő posztó és bársony változatai, valamint a papucs, és fenn is maradtak sokáig. – A régies férfiöltözetekre, a női viseletekhez hasonlóan a házi előállítású vászonholmi volt a jellemző. Az ing itt is rövid derekú, ujja borjúszájú, nyaka T szabású. A gatya mérsékelten bő szárú. Itt az ünnepi ingujj és gatyaszár külső felébe hosszában csipkét tettek. Újabb keletű a leginkább Somogyban elterjedt, de másutt is megtalálható hímzés az ingelejeken és kézelőkön (→ somogyi inghímzés). Elterjedtek az ujjatlan, oldalt gombolós vagy keresztes bőrmellények s a ködmönök. A suba ritka, helyette a tehetős gazdák inkább az alföldi decembernek megfelelő hosszú ujjas bundát viselték. A → cifraszűr a Dunántúlon alakult ki és innen indult hódító útjára jóformán az egész országban. Szabása itt sajátosan rövid és bő. Ismerték a szűrposztóból subaformára varrt, gallér alakú köpönyegeket is, valamint a gallérral és felöltve viselt ujjakkal készített, többnyire sötét színű szűrkabátokat. A Dunántúl a hazája a posztó → rajthúzlinak, még inkább a szőrös juhbőr vagy szarvasbőr nadrágoknak, melyeket legtovább a kocsizó és pásztoremberek viseltek. A sok kisnemes viszont korán rátért a posztóöltözetek viselésére: a csizmanadrágra, dolmányra és mentére, melyeknek ismerjük világoskék, molnárszürke, sötétkék és fekete változatait. A kalapformák közt a dunántúli viseletekben jelent meg az Európa-szerte elterjedt cilinder formájú, szélesebb és keskenyebb karimájú, magas tetejű kalap, kiváltképp mint pásztorok és betyárok (Sobri-kalap) öltözetdarabja. A déli határszélek felé a hegyesedő tetejű kalapokat hordták. – Irod. Kiss Géza: Ormányság (Bp., 1937); Fél Edit: Women’s Clothing in the Sárköz (Folia Ethn., 1950); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972).