ormánsági szőttesek

TARTALOM

Ormos Ede (Hódmezővásárhely, 1873–Németo., 1944)

ormánsági viselet

a D-dunántúli öltözetek régies, egyszerű csoportja, mely letűnéséig ilyennek maradt meg (nem parasztosodott el). A férfiak rövid derekú, elöl kötővel záródó, T szabású bő ujjú vászon ümögjét (férfiing) a múlt század végére már felváltotta a felálló gallérú, melle-részén kivarrott, gombos, kézelőbe ráncolt ujjú ing. Ez idő tájt a korábban 2–3 szeles vászongatyát 13–20 szél bőségűre már gyolcsból varrták. Nadrágot ekkor kevesen viseltek, azt is külső oldalán nyitva, ill. végig gombolódó szárral, a csizmán kívül hordták (→ rajthúzli). Az ingen csuhát vagy kiscsuhát (mellény), télen ujjatlan mellyes bundát vagy → levest viseltek. Ekkor még általános volt a bevarrott fenekű, ujjakkal ellátott, széles, díszített gallérú szűr használata; bundája kevés embernek volt. A századfordulóig fekete (gyászban fehér) → nyakravaló kendő, félrevágott, oldalán benyomott persián sipka volt a divat. – Az asszonyok felső testükre rövid és szűk ujjú kisimögöt, erre a fiatalok fátyolszerű tilánglit, az idősebbek gyolcs vagy lenvászon, bő és hosszú, mellévarrott buggyos ujjú imögöt húztak. Az ujjakat a felső karon fekete szalaggal lekötötték és buggyosra húzták a csipkés szálvonással díszített tászliny (ujjvég) felett. Alsó testükön legalul szűk, halványan kékített kisbiklát, azon a fiatalok bő, fátyolszerű, az idősebbek gyolcs, gyászban lenvászon biklát vagy kebélt viseltek. A kisbikla elöl lévő hasastékját az eruhával takarták el. A biklák fölé széles, színes selyem, az idősebbek és gyászolók fehér kötényt kötöttek. Az ingen télen, a múlt század közepén páncét, a század végén röpikét, hidegebb időben kasmír mellyest, prémmel szegett és tulipánokkal kivarrott ujjas bundát vagy kék posztó → mentét hordtak. Szorosan hozzátartozott a női ormánsági viselethez az összehajtogatva a karra helyezett pácás fehér terítő (az esőruha), amelyet esőben magukra borítottak. – A lányok hajukat kétoldalt koszorúba fonták és a hátrafésült többi hajjal csak vállmagasságban fonták össze egyetlen cicába. Az asszonyok fékötője a korhoz igazodott. A fiatalok piros szalagokkal, rezgőkkel, művirágokkal ékesített fékötője az idősebbeknél egyre dísztelenebb, egyszerűbb és kisebb lett, melyen már a kék szín uralkodott, végül pedig az öregek kicsi, egyszerű, fehér gyolcsból valót hordtak. Ünnepélyes alkalmakkor a fiatalok selyem, az idősebbek gyolcs hátravető kendőt (→ hátravető) borítottak a fejükre, a főkötő fölé, de már a század végén helyette a fiatalok selyemből való, az idősebbek fehér féruhát vagy fejeruhát (fejkendő) viseltek. Csizmát vagy topánkát a módosabbak is csak ünnepnap húztak, a múlt század közepén a nők télen-nyáron mezítláb jártak. – Irod. Kiss Géza: Az ormánysági népviselet (Ethn., 1931).