sárközi szőttesek

TARTALOM

sarló

sárközi viselet

az ország minden öltözete közt ez volt – virágkorában – a legparádésabb, legpompásabb viselet. A női öltözetek anyagát Lyonból, díszét St. Etienne-ből hozatták; a férfiak angliai „tükörposztóban” jártak. Itt nemcsak a nők, de a férfiak is oly mértékben „öltözködtek”, hogy pl. a decsi Bogár András (az 1930-as években) napjában ötször is cserélt valamit az öltözékén, vagy egészen átöltözött. A múlt század közepén még az ing dereka oly rövid volt, hogy tenyérnyi szélesen kilátszott a férfiak háta a gatyakorc felett, s nem volt kézelője, sem gallérja. Ekkor még széles bőrövet, széles karimájú nagy kalapot és bocskort viseltek. Az I. világháború előtt pedig már kivetett, nem egyszer csipkésszélű volt az ing, mit az ezüstpitykés, álló gallérú pruszlik formált a testhez. A férfiak felső viselete viszonylag igen korán, a múlt század közepén megszínesedett. Télen a fehér szűrposztóból készült (ünnepi darabokon piros és zöld bőr vagy posztórátétes) rövid szűrdolmányt vagy kisszűrt vették fel. A hosszú vagy öreg szűr gallérját és ujjavégét csak fekete posztó díszítette. A cifraszűrt, a hímzett subát, a hímzéssel és rátéttel díszített ujjas ködmönöket csak a gazdagabbak tudták megfizetni. Ugyancsak a múlt század közepétől kezdtek a sárköziek sötétkék vagy fekete posztóból készült zsinóros nadrágot, nagy fémgombokkal díszített → mándlit, később rövid fekete, ugyancsak több fémgombsoros, prémes posztókabátot is viselni. A férfiak már a századforduló táján átvették a városi viseletet. Az I. világháború után már csak az idősebbek hordtak nyáron, hétköznap térden valamivel alább érő ráncolt bőgatyát, hímzett elejű és kézelőjű inget és gombos mellényt, télen zsinóros fekete posztó vagy szövetkabátot, csizmanadrágot a ráncosszárú csizmához. – A női viselet, a meggazdagodással párhuzamosan az 1870–80-as évektől kezdve Mo. legpompásabb, de emellett igen sok régiséget őrző viselete. Ezidőtájt a magukszőtte → bíbor (fodorvászon), mellévarrott és ünnepre ujján hosszanti irányban keresztöltéses, fekete, piros, zöld, gyapjúfonallal és fémlemezecskékkel, islóggal hímzett vagy gabóca (vert) csipkebetétes inget hordtak, melyet könyök felett kötöttek meg. Bíborból való a legalul viselt pöndő (pendely) is. A múlt század első felében a felső szoknyát is fodorvászonból varrták. Ünnepre és télen posztószoknyát vettek fel rá, melyet alul szélesen piros színű anyaggal béleltek és elöl középütt, a kötény alatt, felhajtva a korcba tűztek. E szoknyákat a múlt század második felében váltották fel az alul két sor selyemszalagos szövet, selyem, kasmír és bársony szoknyák. Ezek alá már 2–3–4, sőt több fodros → rokolyát vettek fel, maguk elé hétköznap sima vászon kékfestő, ünnepre selyem és bársonykötőt kötöttek. Az utóbbiakat nagy lapos ráncokba szedték, fodrokkal, gyöngyökkel, szalagokkal, arany-ezüst sújtással, szélét színes selyem rostkötéssel ékesítették. A mellé varrott bő ujjú inget, felső ruhaként az I. világháború után már csak idősek viselték. Az ehhez tartozó egyszínű, selyem, ujjatlan, mélykivágású pruszlik használata még 1880 körül megszűnhetett. Ehelyett 3 vagy 4 selyem, szövet szalagos és rojtos (régebben posztó) háromszögletre hajtott vállkendőt, hármas vagy négyes kendőt terítettek a vállon át magukra, két végén a mellen keresztezve hátul szalaggal tűzték vagy megkötötték. A gyapjúból kötött beliner kendők használata télre napjainkig is megmaradt, ezt úgy kötötték, hogy a fejet és vállat egyaránt takarta. A bő ujjú inget a fodorvászon, kasmír, selyembrokát stb. rékli, röpike (női ujjas) szorította ki. Ez alatt viseltek már bevarrott és szűk ujjú inget. Télen a múlt század végéig rövid derekú, bőrrátétes és színes hímzéssel díszített báránybőr kisködmönöket vagy hasonló szabású fekete bajkót húztak. – Az 1870-es évekig a lányok tülök vagy tülkös pártát erősítettek a homlokuk fölé. Ezt felváltotta a művirágokkal, gyöngyökkel telerakott, három részből álló bársony, majd az I. világháború után csak gyöngyös szalaggal kötötték le a hajukat, melyet elöl hullámosra, csipkésre bodorítottak. Végül egyszerűen tarkókötéses, színes kendő lett a divat. A fiatalasszonyok elválasztott hajukat kétoldalt három ágba fonták és a fül előtt két kis kontyot formáltak. A fekete alapanyagú (selyem, muszlin, klott stb.), mintegy arasznyi hosszú és félannyi széles fékötőt az 1870–80-as évekig fehérhímzéssel díszítették, azután formálták a fejtetőhöz (közvetlen a homlok felett). Utóbb kiszabták és megvarrták a gömbcikk-alakú parittya főkötőt, melyet azután fehérrel, ritkábban színesen, egyre aprólékosabban, sűrűbben hímezték ki. A fejtetőt és tarkót hajtogatott selyemszalagok borították. A főkötők helyett az I. világháború óta csak hátrakötött kendőt hordanak. Az új asszony esküvője után néhány vasárnapon át fejkötőjére tekerődző bíbort borított. E másfél arasz széles és másfél méter hosszú, fehér, finom, hosszú selyemfátyolt ezüst tűkkel erősítette fejkötőjéhez, nyakán, majd álla alatt elvezetve kétszer, háromszor körbetekerte fején és hímzéssel merevített végét mellére tűzte. A századforduló táján már csak egy szegletes, → islóggal, gyönggyel kirakott tülldarabbal takarták le a főkötőt és a hajat, melyre sok rövid, keskeny, hajtogatott, színes szalagot erősítettek. (Ezek a kis szalagok, éppúgy, mint a pártára kötött vagy a szoknyát és kötényt díszítő széles selyemszalagok (jaquard), a ruhaanyagul szolgáló brokátok és bársonyok Franciao.-ból, St. Etienne-ből származtak.) Az I. világháborúban ezt is elhagyták. A gyermektelen fiatalasszonyt megillető dísz volt még a csafring is (hosszú zsinórral a főkötőbe fűzött és hátul lelógó gyöngyös bojtok). A nyakban való gyöngy viselete kétféle volt. Az egyik szorosan simult a nyakhoz, ez alá vékony, keskeny fodrot varrtak, a másik széles volt és gallérszerűen fedte a mellet. – A múlt század első felében a nők is csizmát húztak ünnepre, de ezt hamarosan kiszorította a hímzett bársony és bőrpapucs, majd a századfordulótól használatosak lettek a különböző félcipők és szandálok. Télen a papucshoz vastag, fekete cifrabokás kapcát vagy botost, a századforduló után pedig már gombos vagy bütykös harisnyát, az I. világháború után gyári patent vagy selyemharisnyát húztak. Fontos és állandó tartozékai voltak a sárközi viseletnek a szövötthímű abroszok, melyeket kötényként tekertek maguk elé vagy összehajtva karjukon hordoztak. Vasárnap a templomi öltözékhez tartozott a → zsoltártakaró és a szőttes könyöklő kendő is. Az egykori fehér gyászviselet emlékét fehérhímzéses, gyolcs fejkendő őrzi. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Fél Edit: Újabb szempontok a viselet kutatásához. A test technikája (Ethn., 1952); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962).