sárközi viselet

TARTALOM

sarlópénz, kereszténypénz

sarló

a kaszás, ill. a gépi aratás elterjedéséig az → aratás eszköze. Két alapvető formája: a fogazott és sima élű sarló. Az előbbi mint a helyi kovácsok vagy hámorok készítménye a hagyományos helyi formát szívósabban őrizte. Az utóbbi, a gyári produktumok példája szerint egyöntetűbb. A fogazott sarló tájilag elkülöníthető típusai közül megemlíthető a K-mo.-i, melynek íve felfelé és lefelé erősen, csaknem egyforma mértékben nyitott. Ennek variánsa az ÉK-mo.-i, melynek felső pengevége görbültebb. A D-alföldi típus pengéje viszont alul, a nyaknál is görbült, ezáltal kiugró álla van. Ehhez közel áll az ún. ormánsági típus, a D-baranyai, melynek felső szára nyitottabb és vége laposra metszett. Tájilag nem különíthető el viszont az alul erősen, csaknem bugyrosan görbült ívű sarló, mely gyári készítmény, és a múlt század végétől hazánknak csaknem minden területén felbukkant. A fenti típusok nem csupán egy szélesebb, európai típussor részét alkotják – és ennek megfelelően pl. a keletieknek Moldvában és Ukrajnában találhatók meg a párjai, vagy az északi típusoknak Lengyelo.-ban –, hanem történetileg is igen régi formát őriztek meg. A baranyai típus csaknem tökéletes mása a kelta vagy római kori sarlóleleteknek. – A sima élű vagy kaszasarlók egyöntetően kerek ívűek, és inkább csak méretbeli eltéréseik számottevőek. A nagyméretű aratósarlók csak a Dunántúlon használatosak. Hazánkban csak itt arattak a sima élű sarlóval, míg az ország keleti felében, ha el is terjedt, mint fű-, gaz- vagy vesszővágókat használták, vagy aratáskor marokszedőként. – Lényeges a különbség a használati módban is. A fogazott élű sarlót aratáskor a jobb kézben tartva, a gabonából vele először is annyit, amennyit elérhettek, a bal kéz fele hajtottak. Bal kézzel a gabona szárát nyakban a kalász alatt szorosan összefogták, míg jobbal, jól előrehajolva, hogy a sarlóval minél több gabonát átfoghassanak, a feszesen tartott szálakat hátrafelé való mozgással – mintha fűrészt húztak volna – elmetszették. A sarló fogai hátra, visszafele néztek, így a hátrahúzásnál beleakadtak a gabona vékony, száraz szárába, és azt szinte rágva, fűrészelve metszették el. Az aratás tehát simán, rázkódtatás és lényeges szemveszteség nélkül folyt. A kaszával is lehetett húzva, rántva vágni és pl. a vesszőt így is metszették el vele. Aratáskor azonban a fentitől eltérő módon használták, mégpedig úgy, hogy a bal kezükkel nem fogták össze a gabona szárát, hanem csak oldalra, balra hajtották, hogy hozzáférhessenek, és a jobb kézben tartott sarlóval jobbról balra suhintva vágták el a gabonát, melyet bal kezükkel, majd a jobb kézben lévő sarlóval segítve raktak marokba. A kaszasarlóval való aratás tehát lendületesebben folyt, melynek során kétségkívül több szemet is kivertek, de mindezt ellensúlyozta a gyors munka. Ez a sarlótípus mintegy átmenetet jelentett a kaszával való aratáshoz. Élesítése is úgy történt, mint a kaszáé: kalapálással, majd kaszakővel való fenéssel. A fogazott sarlót, ha nagyon elkopott, a kovácsal fogaztatták, éleztették, egyébként mint mondani szokták, „önmagát élezte”, azaz a használat során csiszolódott. Míg a sarló fogazására esetleg egy szezonban egyszer-kétszer került sor, a kaszasarlót csaknem naponta kalapálták, és naponként többször is kővel fenték. – A fogazott és sima élű sarló, pusztán formai oldalról tekintve, szinte a sarló megjelenése óta egymás mellett élt, csak más-más jelentőséggel. A kőkor egy darabból hasított lapos kősarlói mellett megtalálható volt a szétrepesztett ág vagy szarv hézagaiba rögzített apró silex (kova) kövekből készített fűrészfogas sarló is. A bronzkor sarlói, anyaguk természete következtében inkább simák. De nem hiányoztak ekkor sem a fogazottak. A vaskorban a fogazott sarló vált dominánssá, és a sima húzódott vissza, részben az aratástól eltérő funkciókörbe, egészen addig, amíg a vasgyártás tökéletesedésével egészen finom pengét is nem tudtak viszonylag olcsón gyártani. A 17–18. sz.-tól a szomszédos Ausztriában megindult a sarlóknak – immár a sima élű vékony pengéjű sarlóknak – is a tömeges gyártása, és ezek a 18. sz.-tól hazánk nyugati szegélyétől kezdve egyre szélesebben elterjedtek. Ezek a könnyű és jó élű sarlók az aratásban is versenyre keltek a fogazottakkal, és említett előnyeikre támaszkodva az ország nyugati felében már a kasza elterjedése előtt, átvették a fogazottak szerepét. A sarló egyidős a termelő gazdálkodás kialakulásával, bár kezdetben funkciója több irányú volt. A sarló kezdeti formája, a horgas sarló, melynek görbe pengéje a nyélhez egyenes nyakkal kapcsolódott, még egyaránt szolgált a fű, gaz, nád vagy az ágak levágására. A döntő változást a specializálódásban az hozta, hogy a nyaka, a penge ívéhez képest visszatörött, miáltal az eddigi vágás helyett a gabonát a fogas sarlók fent ismertetett használati módja szerint hátrafelé húzva metszhették. Ez a formai átalakulás a kelta korban következett be, a vaskor elején, amikor a mezőgazdasági termelés és ezen belül a szemtermesztés is addig nem tapasztalt magas szintet ért el. Ez a gazdasági fellendülés hozta létre lényegében az új, az ún. ívsarlót is, melynek legkorábbi emlékei a Kárpát-medencében és az Alpok területén, a kelta leletek közül kerültek elő. Ezt a típust terjesztette el még szélesebb körben, ill. tette tartóssá elterjedtségét a római terjeszkedés. Hazánk területén tehát e forma kialakulásának idejétől kezdve ismert és azóta kontinuusan él. – A magyarság a sarlóval jóval a Kárpát-medencébe való érkezése előtt megismerkedett, és nemcsak a horgassal, hanem a fejlettebb típusú ívsarlóval is. Valószínű, hogy e típusra alkalmazták először a sarló elnevezést, amely török eredetű szó. A korábbi sarlóformák sem tűntek el nyomtalanul, hanem a durvább vegetáció, így a gaz, bozót, nád vágóeszközeiként éltek tovább szintén specializált formában, de régi kiterjedtebb funkciójuknak azért sok árulkodó jelét hordva magukban. Az ívsarló átvételével, azaz a vágószerszámok specializálódásának megindulásával alakult ki különben a horgas sarlóból a rövid kasza is, mely a fűvágásnak vált alkalmas szerszámává a mai hosszú kaszák elődjeként. A Kárpát-medencében letelepült magyarság rendelkezett kora fejlettebb és környezetében elterjedt arató szerszámával, az ívsarlóval, melynek fogazott változatai Európa-szerte a feudális gazdálkodás alapvető arató eszközei voltak. A fogazott sarló a kis méretű jobbágygazdaságok tipikus aratószerszáma, mellyel szinte minden megtermett gabonaszemet meg lehetett menteni. Domináns helyzetéből nem is mozdult el egészen addig, amíg a növekvő szemtermelés termelékenyebb aratószerszámok felkutatására nem ösztönözte a termelőket. Így kezdte már a 14. sz.-tól felváltani Ny-Európában a horgas sarlóból alakult speciális rövid nyelű aratókasza, a Sichte a sarlót, majd a 15. sz.-tól hazánk központi gabonatermelő körzeteiben az addig fűvágásra használt → kasza. Bár a kaszának az aratásra való alkalmazása a sarlónál kétségkívül termelékenyebb, különösen nagyméretű gabonatermesztés esetén, a sarló szívósan tartotta magát, főleg az elmaradott, periférikus területeken. Szórványosan egészen addig fennmaradt, amíg a gépi aratás mindkét aratószerszámot feleslegessé nem tette. – Irod. Bátky Zsigmond: Aratósarlók a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1926); Kántor Mihály: Bodrogközi adatok a sarlós aratáshoz (Népr. Ért., 1926); Molnár István: Sarlókészítés a marostordai Szentgericén (Erdélyi Múz. Évkve, 1947); Takács Lajos: Kaszasarlók Magyarországon (Ethn., 1967); Gagyi László: Régi sajátos foglalkozások Etéden (Népismereti dolgozatok, Bukarest, 1978).