kasza

1. hosszú nyélre erősített vágóeszköz, melyet → aratásnál és szénamunkánál használnak. A kasza a parasztgazdaságok legmegbecsültebb szerszáma, a kaszálás a legfontosabb paraszti munkák közé tartozik. Elsajátítása fiatal embereknél a felnőtté válás, a felnőtt munkásként való számbavétel feltétele. A jó kaszásnak tekintélye van a paraszti társadalomban. A kasza ismerete, vásárlása (minőség, forma, nagyság), beállítása (a penge nyélre szerelése), állagának megóvása és az élesítés tudománya szintén a kaszálás mesterségéhez tartozik. A jó kaszát tulajdonosa szereti, és személyes tárgyként féltve gondozza. Ha elvásik, rendszerint nem dobják el, hanem darabjaiból, elsősorban a hegyéből különböző késeket, vágószerszámokat készítenek (pl. fattyazó kés, kukoricaszár-vágó, nádvágó, aszatoló, szárűnyeső, dohányvágó, disznóölőkés stb.). – Napjainkban az európai paraszti gazdaságokban használt hosszú nyelű kasza őse, a rövid kasza kialakulásának technikai feltételét a vas felhasználásának feltalálása alkotta. Hozzájárult az a klimatikus változás is, amely a bronzkor végén Európa időjárását hidegebbé, teleit zordabbá változtatta. Az állatállomány téli eltartását istállózással és gyűjtött takarmánnyal kellett megoldani. A rendszeres fűvágásra az aratásra használt → sarlónál intenzívebb eszközre volt szükség. A régészeti leletek azt tanúsítják, hogy ahol a horgas sarló megvolt, ott bárhol kialakulhatott belőle a rövid kasza. Megjelenése mégis szorosan kapcsolódik a keltákhoz, és az általuk lakott területen a vaskorban mindenütt elterjedt (Franciao., Svájc, D- és Közép-Németo., Ausztria, Cseho., Kárpát-medence). Mo.-on is több korabeli lelet bizonyítja meglétét. A horgas sarló pengéje idővel kiegyenesedett, meghosszabbodott, hosszabb nyelet kapott, ami kezelője nagyobb lendületével és erőkifejtésével nagyobb teljesítményt tett lehetővé. Ugyanekkor kialakult a speciálisan aratásra használt, hátratört nyakú ún. ívsarló, a későbbi aratósarló közvetlen őse, a rövid kasza pedig a fűvágás szerszáma lett. A rövid kaszával használója jobbra és balra vág, közben a feje fölött átfordítja az ellenkező oldalra. A kaszanyak egy síkban van a lapjával, amely a nyéllel tompaszöget zár be. A rövid kasza nem a talajjal párhuzamosan vág, hanem ferde síkban. A két irányban történő vágás miatt a kaszálás egyenetlen marad, nehezíti a fű összegyűjtését, és csökkenti a szénahozamot. A rövid kasza a 20. sz.-ra csak az európai kontinens peremvidékein (Skandinávia, Baltikum, Oroszo.) maradt meg eredeti funkciójában elsősorban a gödrös, bokros, sziklás terep fűvágó szerszámaként, esetenként aratóeszközként. Másutt mindenütt elfoglalta a helyét a római kortól fokozatosan terjedő hosszú nyelű kasza, mely jóval nagyobb teljesítményű. Nyele és pengéje meghosszabbodott, a penge és a nyak hegyesszöget zárnak be, ami új vágástechnikát tett lehetővé. Míg a rövid kaszával végzett fűvágás nem jelenthetett rendszeres rétgazdálkodást, a két kézzel tartott, hosszú nyelű kasza a föld közelében majdnem teljesen párhuzamosan és egyenletesen vágta a füvet. Használata már bizonyos rétgazdálkodást, a füves terület tisztítását és gondozását igényelte. Európai elterjedése összefügg a takarmányozó-istállózó állattartás térhódításával és a középkor végi (14–15. sz.) aratótechnikai forradalommal, ami a hosszú nyelű kaszát aratószerszámmá tette (→ eszközváltás). A magyarok a honfoglalás előtt, valószínűleg a későbbi D-ukrajnai síkságon vándorolva ismerkedtek meg a rövid kaszával, amelyet feltehetően a Fekete-tenger partvidékének görög és római kolóniái közvetítettek a terület népeinek. Hazánkban a régészeti leletek a középkor végéig tanúsítják használatát. Nyelvi adatok is szólnak a kétfelé vágó, ún. sallai vagy szalai, ill. boszniai kaszáról. A 16–17. sz.-ban azonban teljesen háttérbe szorította a hosszú nyelű kasza, és a múlt században már csak kuriózumként, mint flandriai kaszát ismerte a gazdasági szakirodalom. Bár a köztudatból kihullott, mégsem tűnt el nyomtalanul. Némileg módosult formában, más vágóeszközök hagyományát is magába olvasztva új funkcióban (→ nádvágó, szárvágó, kendervágó stb.) napjainkig szórványosan fennmaradt. – A hosszú nyelű kaszával és a hozzá kapcsolódó termelékenyebb rétgazdálkodással a magyarság szintén a szlávok közvetítésével ismerkedett meg, de annak használata már a római provinciákban (Pannonia) ismert volt. Szélesebb körű elterjedése párhuzamosan haladt a mo.-i mezőgazdaság intenzívvé válásával. A 15–16. sz.-ban, amikor Mo.-on a D-alföldi területeken megindult a kaszás aratás, a hosszú nyelű kasza már bizonyosan általánosan ismert volt a Kárpát-medencében, és használata némely vidéken kizárólagossá válhatott. A korábbi századokban a hatalmaskodások és kártételek gyakran alkalmazott eszköze volt, csak ekkor használták gabona levágására. – A kaszakészítés mestersége a kovácsiparhoz tartozott, és viszonylag későn önállósodott (→ kaszagyártás). – A kaszanyelet erdős vidékek fafaragó falvaiban háziiparban készítették, és távoli tájakra vitték eladni vásározók, vándorárusok útján. Falusi bognárok is foglalkoztak előállításával. – A 19–20. sz.-i paraszti gazdálkodásában a magyar nyelvterületen a kaszák közt minimálisra csökkentek a formai különbségek. Leginkább a mankók (kocs, kacs) számában (1 vagy 2) és a nyél hosszúságában maradtak kisebb eltérések. A kasza részeinek elnevezése nem mutat jelentős szóföldrajzi differenciáltságot. A kasza járuléka az aratásnál használt → takaró (csapó) és a karbantartásra szolgáló kaszakalapács meg üllő (→ kaszakalapálás), valamint a fenőkövet (→ kaszakő) tartó → tokmány. – Irod. Kiss Lajos: A kasza a hódmezővásárhelyi ember kezén (Népr. Ért., 1926); Steensberg, Axel: Ancient Harvesting Implements (Křbenhavn, 1943); Latinák István: A szentgotthárdi kaszagyár (Technikatört. Szle, 1963); Takács Lajos: A magyarországi rövidkaszák történetéhez (Ethn., 1970). – 2. → mérőkasza