indusztriális föld

TARTALOM

ingalj

ing

jelentése a parasztságnál a felső testet borító ujjas ruha, ill. gyapjú vagy bőr felsőruhák alatt viselt fehérneműféle. Anyaga házi készítésű kender-, len- vagy pamutvászon, különböző gyári gyolcsfélék és – ritkábban – tüllök. – Az ing szabása az ujjak bevarrási módja szerint két csoportra osztható: 1. a vállba → bevarrott ujjú ing, mely az ismert néprajzi anyagban inkább a férfiingekre jellemző. – 2. a nyakba → mellé varrott ujjú ing. Ilyen szabással a magyar néprajzi anyagban inkább női ingek készültek, ingváll néven is említik, melyek leginkább rövid női ingek. – Mindkét szabásnál összeállíthatták a derekat függőleges, ritkábban vízszintes szélekből is, és mindkét szabás lehetett hosszú, de rövidebb, sőt a hasat szabadon hagyó igen rövid ing is. A hosszú ing a női és a férfiingek legrégebbről ismert példányainál körülbelül térdig ért. Ugyancsak hosszúak e két szabás legrégibb, az úri viselethez tartozó példányai is. Hosszú paraszti ingek a magyar nyelvterülettől É-ra, K-re és D-re is találhatók. Magyar területen a hosszú ing legtovább mint gyermeking élt. Az egybeszabott, tehát toldatlan derékrészű ingek mellett olyan ingformák is elterjedtek, amelyeknél a derekat toldották. Ennek neve pendelyes ing volt, első említése 1458-ból ismert. – A rövid ing az ingnek a 18. sz. végén, a 19. sz. legelején ismert olyan rövid válfaja, amely a derekat jó részen szabadon hagyta. A férfiak, főleg pásztorok viselték, bevarrott ujjú ingnél ez nem jelentett problémát, ám a női divat mellévarrott ujjú ingénél szükség volt ez alatt a rövid ing alatt – valóban fehérnemű rendeltetésű – kis inget hordani, vagy a pendely gallérját kellett jelentősen megemelni. – Az ingek (akár bevarrott, akár mellévarrott ujjúak) ujja lehetett alul-felül egyforma bő, borjúszájú, és lehettek vállban ráncoltak. A gyolcsból készült bevarrott ujjú férfiingek készülhettek a szélesebb gyári gyolcsból is. Így alakulhatott ki az ún. lobogós ujjú ing, mely lefelé is egyformán bő, a kéznél sokszor hosszabb ujjú volt. A lobogós ujjak terhét jobban hordozandó – a vállrészt – vállfolttal erősítették meg. Továbbá mindkét szabás ráncolt ujjai lehettek kézelőbe fogottak, a női mellévarrott ingek kézelője még ráncos fodorban is folytatódhatott. A vászoningeket a pásztorok élősdiek ellen juhtejjel vegyített zabszalma hamujába taposták, ill. főzték, s ha megszáradt, hájjal kenegették. Ez az eljárás volt a zsírozás. – Talán a fehér gatya túl gyors elpiszkolódását kikerülendő – divatba jött a Hortobágyon a kék gatya és ing. Betyárok és pandúrok, az 1860-as években csikósok és gulyások is viselték. Hajdú megyében, a hortobágyi pusztán és környékén a két világháború között még előfordult. A bevarrott és mellévarrott ujjú ingeket gyakran díszítették színes, sőt arany hímzéssel, islógokkal is. A díszítés elsősorban a szerkezeti vonalak mentén alakult ki, de lehetett díszített a gallér, a vállfolt, a kézelő s az ujj felső, hosszanti toldásvonala is. A mellévarrott ujjú ingek ujján a hosszanti toldásvonalat fent vízszintes hímzett csík – Kalotaszegen vállfű – is díszíthette. Az ennek mentén kialakult laposöltéses hímzés neve kötés, az ilyen módon díszített ing neve kötéses ing volt. – Torockói ingfajta a sípujjú ing, amely olyan mellévarrott ujjú ing, amelynek bő ujja a könyök alatt csőszerű részben, az ún. sípban folytatódik. A sípujjú inget Somogy megyéből is említik. Formájának eredete a reneszánsz viseletből származik, de ez a forma a 19. sz.-ban is divat volt különféle drága anyagból készült felső ruhákon. Első említését 1598-ból ismerjük, ekkor Debrecenben sípujjú mentét említenek. A mához közeledve mind a mellévarrott ujjú, mind a bevarrott ujjú ingnek egyre szűkülnek az ujjai, miért is ezeket szűk ujjú ing néven ismerik. E formai alakulásnak valószínűleg a Ny-i típusú, polgári bevarrott ujjú ingek szűk ujja az oka. A vastag és merev kendervászonból készült ingnek bikkfaing volt a neve. – Az ing szó bizonytalan eredetű a magyar nyelvben. Legkorábbi előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékből ismert. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Gönczi Ferenc: A göcseji s hetési népviselet (Népr. Ért., 1910); Hanika, J.: Sudetendeutsche Volkstrachten (Berlin, 1925); Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Palotay Gertrúd: A magyarországi női ingek egy szabástípusa (Népr. Ért., 1931); Mautner, K.–Geramb, V.: Steirisches Trachtenbuch (Graz, 1932); Helm, R.: Die bäuerlichen Männertrachten im Germanischen Nationalmuseum zu Nürnberg (Heidelberg, 1932); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); T. Knotik Márta: A Dél-Alföld női vászonruhái (Móra F. Múz. Évkve, 1964–65); T. Knotík Márta: A Dél-Alföld férfi fehér ruhái (Móra F. Múz. Évkve, 1966–67).