kötélteregető

TARTALOM

kötés

kötény, kötő, előruha

legtöbbször téglalap, ritkábban négyzet alakú vagy félkörös (beszegett) textildarab (néha bőr), amelyet a test elülső részére, általában az alsótestet fedő ruhadarab fölé illesztenek és derékon körülkötik madzaggal. Göcsejben elekötő, előkötő néven ismert. Ajakon a bő kötény kerekkötő. Munka közben szennyeződéstől véd. Nagy kultúrtörténeti jelentősége van. – Férfiak többféle mezőgazdasági és ipari tevékenység során viselik máig, a 15. sz. óta többnyire fehér vászonból és kékfestőből. A magyar parasztok kék gatyája a 19. sz. elején szükségtelenné tette a kötényt. A század közepétől a fehér gatyához azonban általánosan elterjedt előbb a fehér vászon, majd a 20. sz.-ban jobbára a kékre vagy feketére festett vászon- vagy gyolcskötény, mely a gatyánál többé-kevésbé rövidebb. Előfordul, hogy kissé derék alá kötik, hogy kiemeljék a jó módot jelképező pocakot. Nadrághoz is vesznek kötényt, ha jószággal foglalkoznak. Díszesebb kivitelben klottból, selyemből kimenőre, táncba is gyakran felvették a gatyához. Nadrághoz ritkább a kötényviselet. A 19–20. sz. fordulóján a színesebb viseletű vidékeken ünnepre kötény is tartozott a férfiak öltözetéhez (→ kapuvári viselet); a legdúsabban hímzett a → mezőkövesdi matyó népviseletben. – A női kötény története gazdag példatára a dolgozó és uralkodó osztályok kultúrája közti váltakozó irányú kölcsönhatásnak. A 14. sz.-ban már elterjedt az európai parasztviseletben. Ny-Európában a 20. sz.-ig állandó, elmaradhatatlan kelléke a népi ünneplő öltözékeknek is, évszázadokig főleg fehér színben. Ezt az eredetileg gyakorlati szerepű ruhadarabot már a 16. sz. elején finomabb kivitelben polgárasszonyok úgy is viselték, mint a házias erények jelvényét. A reneszánsz úri viseletekben díszítő szerepet kapott. A magyar úri viselet soká fenntartotta ezt a spanyolos divatot, és a 19. sz.-i díszmagyar ruhának is fontos darabja maradt a kötény. A parasztviseleteknek pedig annyira állandó eleme, hogy a szoknya eleje, amelyet rendszerint kötény fed, hitványabb anyagból készült a többi részénél. Halott nőkre mindig adnak kötényt. – A kötényszínek koronként és tájanként különféle jelentéstartalmak hordozói is. Színes ruhákhoz is legtöbbször fehér, fekete vagy kék; kimenőre és templomba gyakran más, a szoknyától rendszerint elütő színű karton vagy selyemkötényt vesznek fel. A 20. sz. elején a városiasodó öltözetekben helyenként a kötény a szoknyával azonos, pl. székelyeknél fekete-vörös, csíkos gyapjú- vagy pamutkelme. A Sárközben virágos selyem, esetleg kasmír; de újabban gyakoribb, hogy vagy teljesen fehér, vagy teljesen fekete az ünnepélyes öltözék; azonos a szoknya, az ujjas és a kötény. Helyenként, pl. a Felföldön, lakodalmi főzéskor egy színes, gyári kelméjű kötény fölé szoktak kötni egy másik, háziszőttes fehéret. Piacozók kötényén a 20. sz.-ban gyakori a zseb. – Másodlagosan maga a kötény is szolgálhat teherhordásra és hasonló célokra. A női kötény a 19. sz.-ban többnyire olyan hosszú, mint a szoknya, de Göcsejben, Hetésben kissé hosszabb, míg a 20. sz.-ban 1–2 tenyérnyivel rövidebb is helyenként. – Formailag a férfi- és női kötények hasonlók, főként a munkához viselt vászon vagy pl. rongyszőttes (ÉK) kötények. A férfiaknál több a régiesebb alak. A fő típusok aszerint, hogy mekkora testfelületet fednek: keskeny kötény, bő kötény és melles kötény. – A keskeny kötény (többfelé surc) északon: szakács(ka); elöl (esetleg hátul) középen 40–80 cm széles függőleges sávban fedi a ruhát. Többnyire ráncolatlan, egy szél kelméből áll, és felső sarkainál kissé beljebb, a derékvonalra merőlegesen varrják rá megkötőit, a sarkoknak szabad játékot engedve. Lehet bővebb, de keskenyre ráncolt. Férfiak mindig keskeny kötényt viselnek, esetleg egyik alsó sarkát féloldalt felhajtva (Ny-Dunántúlon ez ünnepélyes is, kapuvári viselet). Nőknél a bő kötény mellett ez is egyik változat. A ráncolatlanra fent néhány bevarrást is szoktak tenni. A 20. sz. közepe felé helyenként az alját kissé felkerekítették vagy egészen félkörösre szabták, körül fodorral. A ráncolt női keskeny kötény derékpántja lehet hátul kapoccsal záródó. Bekötött aljú ujjas mellett érvényesül a külön ráhúzott szalagcsokor. Archaikus, balkánias a házi gyapjúszőttes női keskeny kötény színes, többnyire keresztirányú csíkozással. Minthogy a szoknyánál korábbi viseletelem, szokás közvetlenül a hosszú ingre ölteni, gyakran hátul is felkötve egy második kötényt (két katrinca vagy egy katrinca és egy fota). Keleti és déli magyar és nemzetiségi csoportoknál fordul elő. – Bő kötényt csak nők viselnek. Kétoldalt is, sőt esetleg (részben) hátul is beborítja a ruhát a bő kötény. Kettő, ritkábban másfél vagy három szél kelméből varrják. Néha egyetlen, 1–2 m hosszú, keresztben vett darabból áll. Közvetlenül ing fölé is kerülhet mint kezdetleges összevarratlan → szoknya. Mint egy további vastagító réteg, fokozza a bő és sokszoknyás viseletek hatását. Ingvállal szokott együtt járni. Anyaga könnyebb kelme: gyolcs, kékfestő, tüll, klott stb. Gyakran fekete alapon gyári díszekkel. A palócoknál ennek neve kecele. Máskor fehér, dísze szőttes vagy hímzett: ilyen a palóc ganga (→ Karancs vidéki viselet). Az egyes szélek összevarrásában fehér kötényen fehér, feketén tarka díszöltéseket, csipkebetétet alkalmaznak a gazdagabb népviseletek. Szegélydísz a bő köténynél ritka. A bő kötény általában ráncolt: néha korccal összehúzós (D-Duna mente, Baranya m.), gyakoribb azonban rögzített ráncokkal, szélesebb-keskenyebb derékpánttal. Régebben apró álló ráncokkal, újabban levasalt nagyobb ráncokkal készül, akár a szoknyák. Az alja néha fodrosan toldott. Az európai viselettörténetben a keskeny kötény megelőzte a bőt, a 14. sz.-tól kezdve a 18. sz.-ig az volt a gyakoribb, míg a bővebbek háttérbe nem szorították. Később újra keskeny lett a divatos. Több parasztviseletünkben (Erdélyben és az Alföldön is) a 19. sz.-ban jellegzetes bő kötényt a keskeny kötény (újra) felváltja, amikor az ujjas blúzfélék jönnek divatba az ingváll helyett; délen hamarabb, északon később. Itt a legbővebb a kötény, és párhuzamosan viselik keskeny köténnyel: alkalmak szerint vagy felváltva, vagy a bő kötény védelmére, ill. elfedésére eléje kötik a keskenyet. A hamarabb polgárosuló dunántúli vidékeken az I. világháború után a keskeny kötényt újra bő váltotta fel, már az ujjasokhoz. – A melles kötény többé-kevésbé a mellet is takarja. Legtöbbször a mellrész felső sarkaira varrt pánttal hátul a nyakon is megköthető, ill. a nyakra akasztható vászon vagy kékfestő kötény. A falusi iparosok terjesztették el a 20. sz. közepén aratáshoz, jószágetetéshez, főleg férfiak körében. Szórványosan ünnepi is lett. A gyermekeké lehet csupán kantáros, Kalotaszegen hátulgombolós mellény képezi a kötény felső részét. – A kötény díszíthető saját anyagában is: a gyolcsot a 19. sz.-ban mángorlással fényezték; a hajtogatásnyomok is díszül szolgálhatnak, a vászon szélét kirojtozhatták. Selyem kötényre külön kötnek selyem rojtot (matyó viselet, → sárközi viselet). Az élénk színű, hason előrehozott keskeny pántlika vagy a nőknél sokszor széles, elöl vagy hátul hosszan lelógó, virágos megkötő szalag is ékesít. A kötény széleit kiképezhetik cakkosan, karéjosan, vagy varrhatnak rá fodrot, szalagszegést. Felületét különféle foltelosztásban szövéssel, hímzéssel, rátéttel szinte falvanként helyi jellegűvé alakíthatják, elsősorban a női darabokat. – Irod. Šmirous, K.–Šotková, B.: Volkstrachten in der Tschechoslowakei (Prag, 1956); Varga Marianna; Sóagárdi „kenyett kötény”. Sióagrádi „röndbe szedett” szoknya (Népr. Közl., 1956); Egyed Edit: Három évszázad divatja (Bp., 1965); Thiel, E.: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968); Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969).