szokmány

TARTALOM

szoknyaborogatós tánc

szoknya

derékra erősített, onnan szabadon lógó, a két lábat együtt takaró, alul nyitott ruhadarab. Kőkori sziklarajzok óta ismert. Természeti népeknek gyakran egyetlen ruhadarabja, közvetlenül a testen viselik. Európában a többrétegű öltözködésben már kifejezetten női felsőruha szerepet kap. Az alatta viselt hasonló formák (→ pendely, alsószoknya) eredetileg fehér vászonból vagy gyolcsból készültek és sok helyen a felső szoknya is fehér marad (akár tüllből) a 20. sz.-ig: Sárköz és vidékén, Felvidéken, palócoknál, Erdélyben több etnikai csoportnál. – Az egybeszabott gótikus ruhát a 14. sz.-tól kezdve felváltja a mellénnyel és az 1 vagy 2 vállpánttal rögzített szoknya. Gyakran elütő a szoknya és a mellény kelméje (női → mellény). A mellényes szoknya a 19. sz. első felében Ny-Európában és Mo.-on a parasztviseletekben ünnepi, később hétköznapi vagy alsóruha volt. A 20. sz.-ban jobbára csak a Felföldön és Erdélyben viselik. Sok helyen azért hordják, hogy a sok és nehéz többi szoknyát megtartsa a derékon. Másutt a természetes derékvonalnál alacsonyabban vagy magasabban segíti rögzíteni a szoknyákat a mellény (→ bényi viselet, → kapuvári viselet). – Európában a 16. sz.-tól jött divatba a derékban teljesen elvágott, valóságos kétrészes öltözék. (Ez azonban térben és időben azóta is váltakozhat és keveredhet az egybeszabott öltözékekkel, a parasztviseletekben is.) – A szoknya kezdetlegesebb fokon még egyetlen felsőruha, a rétegződés megindítója. Ilyen a lepelszoknya (kerekítő), a → moldvai csángó viseletben: sima téglalap alakú, színes házi gyapjúszőttes, amit alkalmanként az ing fölött az alsótestre csavarnak, szőttes övvel felerősítenek. – A valóságos szoknya az európai népviseletek reneszánsza óta megmerevedett hagyományos formájában 3–4, bőszoknyás viseletekben 5–6 vagy több egymás mellé varrt hengerpalást. Nevezik szórványosan rokolyának. Erdélyben fersingnek, Kalotaszegen bagaziának vagy → muszujnak, D-Dunántúlon biklának vagy kebélnek, ÉK-en kabátnak. A magyarban általános szoknya neve a szlávban posztót jelent és utal a 16–18. sz.-ban nálunk is általános kelméjére. Azóta mindenféle gyapjú-, pamut- és selyemszövet, mindenféle színben, sokféle, főleg szórt, apró mintával (gyárilag nyomott vagy szőtt virágok, esetleg kézi hímzéssel utánozva) szolgálhat a szoknya alapanyagául. Rendszerint köténnyel viselik a szoknyát s az elülső, nem látható szél hitványabb anyagból való, mint a többi. A parasztszoknyák általában ráncoltak. Korcos, összehúzós szoknyát viselnek D-Mo.-on (ami formailag azonos az egyszárú férfi gatyával). A derékpántba rögzített ráncú szoknya országszerte általános: Erdélyben lerakott ráncokkal hagyományos, másutt az apró álló ráncokat az I. világháború táján váltották fel a nagyobb, lerakott ráncok. Helyenként hullámos (nem éles) keményített ráncokat csinálnak. A szoknya kívánt esésvonalát elősegíthetik az aljába belülről varrt fodorral (bényi viselet, → mezőkövesdi matyó népviselet) és az alája felvett alsószoknyákkal. A szoknya alján belülről varrt, 5–10 cm széles piros vagy más színű szegély szinte általános. Inkább csak a Felföldön és a Dunántúlon szegik kifelé is 1–2 ujjnyi szélesen piros, esetleg fekete, kék vagy zöld kelmével a szoknyát. A kimenő szoknya egyik varrásába bevágott zseb is kerülhet. Az ünnepi szoknya alsó széléhez közel, néhány sor színes szalagot és gyári sujtást szokás felvarrni, ezek adják meg helyi jellegét és parasztosságát. A szoknya sokszor elöl végig nyitott, alkalmilag összetűzhető vagy kapcsolható. Máskor csak hasítékot hagynak, amit madzaggal, kapoccsal, a 20. sz.-ban már sokszor gombbal zárnak. – Polgáriasabb viseletekben csípőnél testhezálló, harangszabású szoknya is előfordul a 19. sz.-ban is. Szórványosan (főleg a 20. sz.-ban) egy darab keresztben vett kelméből is varrnak szoknyát. Ilyenkor vagy kiadja a szoknya hosszát a kelme szélessége, vagy alsó harmadát fodorszerűen külön toldják hozzá (vágott szoknya, hasonló a székelyek csíkos szoknyája). – A szoknya viselője lábszárát nagyrészt vagy egészben takarta a köznépnél is a 18. sz.-ig. Az ilyen hosszú szoknya azóta városias, polgárias szintet jelent (pl. → debreceni viselet). Karcsúsító szerepű a hosszú szoknya (pl. a mezőkövesdi matyó népviseletben). Néha bőszoknyás viselettel társul, pl. Őrhalom környékén, a hosszúszoknyás viselet. A rövidebb, a lábszárat nem vagy alig takaró szoknya viselete Eger táján a 19. sz. közepén kezdődött és a századfordulóra főleg a palócoknál volt jellegzetes. Együtt jár a szoknyák számának gyarapodásával rövidülésük, főleg a 20. sz.-ban (rövidszoknyás viselet). – Esőben, havazáskor a parasztok a szoknyát hátulról felcsapják a fejükre. Ha vízben állva dolgoznak, akkor felgyűrköznek: madzaggal csípőn körülkötik és fölötte kissé felbuggyozzák a szoknyát, hogy rövidebben lógjon az alja. Helyenként állandósult eleme is lett ez a viseletnek. Máskor csak kétoldalt tűzik fel a szoknyát, ill. egy oldalon a lepelszoknyát, betűrve a szoknya, ill. a kötény kötésébe. Ez az eredetileg munkavégzés és járás-kelés közben végzett öltözékmódosítás a 18. sz. végén és a 19. sz.-ban Mo. legtöbb táján, Ny-Dunántúlon és az Alföldön is megvolt. A 20. sz.-ra már csak a Felföldön és különösen Erdélyban maradt jellegzetes, továbbá az É-i Kárpátok többi népénél és szláv szomszédainknál. Helyenként, Mezőkövesden és Sárközben a 19. sz.-ban, Kalotaszegen a 20. sz.-ban is, az ünneplőnek része lett a felakasztott, felszúrt szoknya. Ez a viselésmód a gótika óta ismert, a 17. sz.-i úri divatban is alkalmazták. – Irod. Fél Edit: Magyarországi ujjatlan felsőruhák (Népr. Ért., 1936); Gáborján Alice: Adatok a tardi „felszúrt” szoknyaviselethez (Ethn., 1948); Davenport, M.: The Book of Costume (New York, 1962); Thiel, E.: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968); Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969); Szabó T. Attila: A felimeg, a fersing és rokonságuk (A szó és az ember, Bukarest, 1971).