mellbőr, melles bunda

TARTALOM

mellényes pendely

mellény

rendszerint második réteg az öltözködésben a testen viselt ing fölött. A felnőtti (és a felnőttes gyermek) viseletnek nem állandó tartozéka. Anyaga szőrös bőr (→ bőrmellény), posztó, könnyebb gyári kelmék, néha vászon vagy gyolcs. – 1. férfimellény: rövid, mintegy derékig érő, testhezálló, elöl gombolódó ujjatlan férfi felsőruha. Vidékenként különböző elnevezései vannak: lajbi (Erdély, Felvidék, Hajdúság, D-Dunántúl), pruszli (Alföld, Felvidék, D-Dunántúl), derekas (Pusztafalu), kis mándli (Duna–Tisza köze). A → dolmányhoz hasonlóan állógallérral, más → ujjasok hatására kihajtott gallérral és gallér nélkül is készülhetett. Elszigetelten a női mellény szabására emlékeztető, keskeny hátú változata is ismert. – Általában kék és fekete posztóból, főleg a gazdagabb, mezővárosokban lakó parasztság számára pedig finomabb anyagokból, selyemből, bársonyból is készíthették. A paszomány és zsinórozás mellett legfontosabb dísze fémgombolása, a posztócsíkra varrt gombsorok, ezért cingombos lajbi (Tura), pitykés lajbi (Nógrád m.) néven is emlegetik. A kivarrott mellény ritka, a századforduló óta gépkitűzéssel is mintázták. – A nyugati, német eredetű mellény az úri és polgári körökben jelent meg először a 17. sz.-ban, paraszti használatáról a 18. sz. közepétől tudunk. Archaikus viseletű tájakon (pl. Fekete-Körös völgye) csak a 19. sz. végén illeszkedett bele a férfiviseletbe. Használata szinte napjainkig általános maradt. – A mellény nyári felsőruhaként ingen viselt ruhadarab, amely gombolatlanul az ing hímzését látni engedi (Felvidék), de föléje dolmányt vagy más posztóujjast öltöttek. A mezőkövesdi újlegény vállra vetve, panyókásan is viselte. Újabb polgári hatásra a csak kabát alatt viselt mellény háta az elejétől eltérő anyagból készült. – A mellény viselete, formai módosításokkal, szinte napjainkig fennmaradt. (→ még: posztóruha, → melles) – 2. női mellény: jellegzetes formája az elöl (de gyakran hátul is) mélyen lenyúló kerek nyakkivágása. Ez a 16–17. sz.-i európai úri vállnak, majd rokokó és empire formáknak megfelelője. Parasztviseletekben a bőrmellest váltotta fel a 19. sz. folyamán szinte országszerte. Anyaga hagyományosan szövetféle; ünnepre bársony, kasmír vagy (brokát)selyem. A 19. sz. elején már árultak az egész országban brokát maradékot mellényanyagnak, amikor a népviseletek többi darabja még nem készült selyemből. A női mellény legtöbbször piros, kék vagy fekete, gyakrabban virágmintás. A fehér házivászon ruhán az egyik első színes foltot jelentette abban az időben a mellény. Színes szoknya viselete esetén általában a szoknyától elütő színű. A Dunántúl polgárosultabb részein 1900 körül előfordult, hogy a szoknyával azonos az anyaga. Sok helyen varróspecialista készítette. Karcsúsított, esetleg halcsonttal is merevített. Lehet egy darabból szabott, csak elöl nyitott, vagy két darabból, amikor a toldások elöl és hátul is középre esnek és esetleg mindkét helyen összevarratlan a mellény, de készülhet 3 darabból szabottan, hátratolt oldalvarrásokkal. A nyílás(oka)t esetleg csak alkalmanként tűzték össze, vagy a 18–19. sz.-i formákon horgokba akasztott zsinórral, szalaggal fűzték be. Később madzagpárokkal kötötték vagy kapcsokkal akasztották össze, akár a gyakran összevarratlan vállát. Országszerte előfordul a mellény szűkebb, mellet elszorító fajtája, amely derékig ér és alul körül vagy csak hátul középen fodorral díszített, esetleg lent vászoncsíkkal toldott, amit bekötnek a szoknyába. Lazább, deréknál kissé feljebb végződő formák délen és a Duna mentén terjedtek el, ahol a karkivágás is a legmélyebb, és így a lehető legkevesebb kelme van a mellényben. A 19. sz.-ban általában vállkendőt is viseltek a feszes női mellény fölött. Ezért csak hátul díszítették a mellényt a karcsúsító vonalakat kiemelő arany-ezüst csipkével, sujtással, selyemszalagokkal, míg az eltakart elejét gyakran hitványabb anyagból varrták. A 20. sz.-ban Mo. nagy részén kiment a divatból a selyem, kasmír vállkendő, de a mellényt még megtartották a viseletben. (Néhány helyen, pl. Sárközben, Boldogon előbb hagyták el a mellényt – már a 19. sz. végén, de a vállkendőt tovább is viselték.) Az el nem födött és lazábban szabott mellény elejére is került dísz ezután: selyemzsinórozás, bársonyszegések, valamint cifra ólom, ezüst vagy más fémkapcsok. – A másik fajta mellény a nyak közeléig felgombolódik. Ennek anyaga gyolcs, általában fehér flanell. Többnyire házilag készítik. Gyakrabban egyenes hátú, ritkábban karcsúsított szabású, hátratolt oldalvarrásokkal. A hétköznapit is színes pamut hurkolással és laposhímzéssel díszítik. Ez a forma az I. világháború körül tűnt fel mint ing fölött, de ujjasok alatt, rejtve viselt, mellszorító alsóruha, hasonló szerepű városi ruhadarabok hatására. Nyári kimenőre tarkán hímzett, patentkapcsokkal záródó kivitelben, szűk ujjú ingvállhoz (vállkendő nélkül) utcán is viselték, a 20. sz. közepe táján virágzó viseletekben. A kivetkőzés előtti utolsó változata helyi ízlésben pamutból vagy gyapjúból kötött. Ezt blúz szerepű ujjas fölött télen viselik, (pl. Pest környékén, a palócoknál). A 20. sz. közepén virágzó viseletekben, a magasan záródó nyakú mellény hatására viseltek gyolcsból hasonlót, de kereken kivágott nyakkal, házilag készült színes pamuthímzéssel, elöl gombolással, vállkendő nélkül (Pest és Kalocsa környéke). – A női mellény lehet szoknyafélével összevarrt ruhadarab. – Ny-Európában a 15. sz. végén kezdték láttatni a fehér alsóruha, az ing ujját: a felsőruha ujjatlan, mellényszerű lett. A reneszánszban divatos, ingvállal viselt mellényt konzerválták az európai parasztviseletek. – Irod. Fél Edit: Magyarországi ujjatlan felsőruhák (Népr. Ért., 1936); Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Thiel E.: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968).