posztómelles

TARTALOM

posztóvirágozás

posztóruha

finom „tükör” posztóból, a nemesi díszruha változataként készült férfi öltözet. A teljes öltözet → ellenzős nadrágból, → dolmányból és → mentéből állt, → mellénynyel készített teljes összeállításáról csak néhány adatunk van (Debrecen, Eger), a szintén finom posztó → köpenyeg pedig még ritkábban fordult elő paraszti használatban (Debrecen stb.). – A posztóruha drága kelméjét, a hazai céhek remekposztói mellett a külföldi kisipari és gyári import szolgáltatta. A korábban fehér abaposztóból, majd a különböző színű karasiaféleségekből: angliai, velencei és szilézai posztóból, a rása és fajlondis posztóból szabott, sokszor különböző színű együtt viselt öltözetdarabok között, mindig a kék volt a legkedveltebb. A 18. sz.-ban alapított mo.-i posztómanufaktúrák a hazai lakosság számára könnyebben hozzáférhető termékei is világos és sötétkék színben készültek, a ritkábban készített fekete és szürke mellett. A posztóruhát „vékonyszabók” alakra készítették, apró formai változtatásokat megengedve, a vásári szabók különböző méretben, előre megvarrva árusították, országszerte egységesítve szabását. – A posztóruhát a 18. sz.-ban az alföldi (Debrecen, Kecskemét) és Ny-dunántúli (Kapuvár) mezővárosok árutermelő, pénzhez jutott gazdái, megyei, uradalmi tisztviselők, mesterek, úri szolgák kezdték hordani. Bár a posztóruha egy-egy darabja a reformkorra szinte országszerte megjelent a férfiak vászonruhája felett, a teljes öltözet továbbra is tulajdonosa jó módjára, valamilyen kiváltságára utalt, színe után viselőjére tapadt kékbeli elnevezéssel együtt. A múlt században újabb polgári divatú → ujjasok és nadrágok megbontották a posztóruha egységes rendjét, a mente helyét előbb a dolmány foglalta el a mellény felett, majd a dolmányt a → mándli helyettesítette, amelyet viszont már nemcsak ellenzős nadrággal viseltek. A nyugati polgári formák felé közelítő divatváltozást csak a korábban is fejlődőképesebb mezővárosi parasztság vitte véghez a kiegyezés koráig. A 19. sz.-ban felvirágzó alföldi városokban (Hódmezővásárhely, Orosháza) az újabb színárnyalatok leggyakrabban fekete posztó alkalmazásával, a legkülönfélébb díszítési lehetőségek kihasználásával a városi iparos- és gazdaréteget, esetleg az egyes városrészek lakosságát is megkülönböztette (Szeged). Az elmaradottabb gazdasági helyzetükből adódóan legarchaikusabb viseletű területek (Ormánság, Baranya m., Fekete-Körös völgy, Felföld) szegény parasztsága pedig csak a századfordulón jutott hozzá a posztóruhához. (→ még: férfiviselet) – Irod. Kresz Mária: Magyar parasztviselet, 1820–1867 (Bp., 1956); Domonkos Ottó: Fejezetek a nyugat-magyarországi kékfestő-ipar történetéből (Ethn., 1961); Sichart, Emma von: Praktische Kostümkunde (München, 1962); Ember Mária: XVI–XVII. századi ruhadarabok a sárospataki kriptákból (Folia Archaeologica, 1966–67, Bp., 1968).