ujjas

1. férfiujjas: csípőt, combot vagy lábszárat is takaró, elöl záródó, változatos gallérmegoldású, igen eltérő formájú kabátféle. Az önellátó paraszti gazdálkodás korában az állattartás adta nyersanyag felhasználásával bőrből (→ suba, → ködmön) vagy szűrposztóból (→ szűr, → szűrdolmány, → kankó, → szokmány, → zeke stb.) készültek. Ezeket háznál szőtt posztóból pásztorok vagy a finomabbakat asszonyok varrták. Mellettük a 17–18. sz.-tól kezdtek a gyári posztó ujjasok szerepet játszani. Ez azonban korántsem jelentette az előbbiek visszaszorulását, hiszen a készítésükkel foglalkozó mesterek keze alól a 19. sz. derekán, a céhbeli megkötöttségek lazulása után kerültek ki a legpompásabb darabok. A bőr és szűrposztó ujjasok legtovább a pásztorok öltözetében maradtak meg. A korábban jobbára importból származó gyári posztóhoz először csak a kézművesek és a parasztság korán árutermelővé váló, így módosabb rétege jutott hozzá. Ruházatukat a 18. sz.-tól a nemesi és katonai viselet mintájára, a mente és a → dolmány egészítette ki. Később is a legrugalmasabban követhették az újabb polgári divat irányzatait, a → mándli után már a legkülönbözőbb kabátokat viselték, amikor a parasztság elmaradottabb gazdasági szinten élő rétegei az öröklött ujjasokban még egy korábbi divatot képviseltek. A posztó ujjast, az előbbiekhez hasonlóan, mesteremberek készítették. (→ még: posztóruha) – Irod. Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956). – 2. A női ujjas: tágabb értelemben blúz, amit nők viselnek. (→ még: ködmön, → mente) Szűkebb értelemben (könnyebb) szövetből való Az ilyen ujjas a parasztviselet legújabb, legpolgáriasabb eleme, leggyorsabban követi a városi divatot. Elkészítéséhez a nyugatias görbe szabásvonalak speciális szakértelmet igényelnek, és éppen a női ujjas viselete tette szükségessé a párasztvarrónő foglalkozást a falvakban. A 19. sz. közepén feltűnt, vastagabb kelméből készült fajtája kabát-szerepű, utcai viselet (→ kabát). A ködmön és mente szerepét örökli, amennyiben meleg téli ruhadarab és esetenként ingváll–mellény–vállkendő fölé rétegződik. A puhább kelméből való, blúz-szerepű női ujjas a 20. sz.-ban terjedt el és fokozatosan a kivetkőzéshez vezetett. Ezt állandóan viselik, alatta az ing már alsóruha lett. Sok helyen átmeneti szerepű az ingváll és a blúz között a fehér ujjas, melyre színes vállkendőt kötnek. A női ujjas ujja általában rásimul a karra; néha fent bővebbre szabták, az úri divatban többször megjelenő sonkaujj nyomán. Többnyire keskeny nyaka van s helyenként géphímzéses fehér gyolcs fodrot kötnek, ill. gombolnak föléje. A női ujjas elejét a 19. sz.-ban néhány vidéken még madzagpárokkal kötötték össze, de gyakoribb volt a kapcsokkal való zárás, majd a gombolás lett jellegzetes. A 20. sz.-ban patentkapcsok zárták, a gombsor csupán dísz lett. A női ujjas a 19. sz. végén az alföldi mezővárosok kivételével még elütő színű volt a szoknyától, majd sok helyen azonos kelméből készült, „egy őtözetbe”. Szabása szerint lehetett testhezálló és lebegő aljú. A testhezálló [bajkó, (kaca) majkó, szoroska, testálló, rékli] karcsúsítva szabott, a derékhoz simul. Parasztoknál Európában a 17. sz. óta fordul elő. A 19. sz.-i magyar parasztviseletben kabát-szerepű, eleinte kék vagy fekete posztó, később klott, selyem volt. Speciális fajtája a 19. sz. második felében a vattás rékli, amelynek két réteg kelméje (szövet, selyem, kasmír) közé (paplanvarrással) néhány vattaréteget dolgoztak, esetleg vatelinnal bélelték. Fekete prém és zsinórozás is díszíthette vagy kisebb-nagyobb kerek gallér is szegélyezte. Erdély kivételével sok helyen viselték, északon még a 20. sz.-ban is. A testhezálló ujjas szabásában a kar alatt külön elem szerepel, a sóder. Egyes vidékeken erősen kikerekítik a nyakát és vállkendőt viselnek alatta. Alja derék alatt gyakran puha vagy merev fodorban fekszik a bő szoknyára. Dísze selyem- vagy bársonyszegés, zsinórozás, fémszálas-islógos sujtások. A 19–20. sz. fordulóján már gyakrabban puha, tarka kelméjű a testhezálló női ujjas. Alja leghosszabb a D-Duna mentén és a Bácskában. A Dunántúlon derékon néha övvel fogják le. Előfordul, hogy szabása ugyan nem teszi testhezállóvá, de felöltéskor a derekába fűzött madzagokkal szorosra kötik, alján hullámokba igazítják fodrát (Dunántúl: totya). Az I. világháború után előbb csak elöl, a kötény alá kötötték, majd körös-körül a szoknya alá került az alja. Ujja akkor már lehetett rövid is, mint pl. az ingvállat utánzó matyó fellökőé. – A lebegő aljú ujjas [lebegő, leves, rici, röpi(ke), szabadalá(nyúló)ka, szabadka, szállika, tülemelálló] egyenes vagy lefelé bővülő szabása révén eláll a törzstől, alját általában szabadon viselik. Dereka lehet egybeszabott vagy vízszintesen toldott, ilyenkor az alsó rész húzott. Többnyire csak derékig ér. Ha hosszabb, akkor oldalt felkerekített, és elejét esetleg lekötik a köténnyel. Dísze csak puha gyári textilszalag, szegély szokott lenni. Általában házilag varrják. A kabát-szerepű testhezálló ujjast részben felváltotta, részben vele párhuzamosan is viselték, mint annál kevésbé ünnepélyes, kimenő vagy otthonias, blúz-szerepű darabot. Utóbb a bekötött aljú ujjasok szorították ki a divatból a lebegő aljú női ujjast. – Irod. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942); Thiel, E,: Geschichte des Kostüms, (Berlin, 1968); Broby-Johansen, R.: Az öltözködés története (Bp., 1969); Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969).

1. Egybeszabott derekú lebegő ujjas; 2. toldott derekú lebegő ujjas

Leány ujjasban (Boldog, Heves m., 1954)

Asszony, ünneplő, bélelt ujjasban (Maconka, Nógrád m., 1937)

Idős asszonyok ujjasban (Körösfő, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

Asszonyok ujjasban. A két szélsőn „csipkés ráncoska”, a középső jobb oldalin régies „testállás”, a bal oldalin bő derekú „szálika” (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1930-as évek)

Posztóújjas, házasemberek viselete. A század elején a zsinórozás csak huszárcsaládoknak járt (Kászoni székelység, v. Csík m., 1950-es évek)