újítás

1. a folklóresztétika kategóriája, a → hagyomány ellentéte. A folklórban az újítás a hivatásos művészetekben szereplő művészi újításnak előzménye és előképe, ugyanakkor attól lényegesen különbözik. Mivel a folklórban a variálódás állandó és sokrétű, a folkloristák több ízben is megkísérelték, hogy ezt a jelenséget dialektikus módon ragadják meg. Így került sor egyfelől az állandóság és a hagyomány, másrészt a változatképződés és az újítás kategóriáinak kidolgozására, amelyek voltaképpen ugyanazt a jelenséget közelítik meg különböző oldalról. A régebbi folklorisztika az újításra kevesebb figyelmet fordított, inkább az állandóság fontosságát hangsúlyozta, és ha rábukkant is a változás tényeire, ezt inkább statikus, mint dinamikus fogalmakkal (→ önkiigazítás) próbálta megközelíteni. Újabban esztétikai törvényszerűségekkel magyarázzák az újítás tényeit, és a generatív szemlélet a produktivitás tényezőit önmagában is az érdeklődés középpontjába állította. – A pozitivista folklorisztika anyag és technika állandóságából magyarázta az újítás viszonylag kisebb súlyát, a változtatásokban gyakran romboló folyamatok eredményét (→ széténeklés) látta. Az egyes alkotó egyéniségeknek igen kevés szerepet tulajdonítottak. Újabban az állandóságot a folklór korlátozott művészi lehetőségével magyarázzák, amely azonban nem zárja ki az újítás létrejöttét, csupán arra utal, hogy ez ritkán önállóan esztétikai jellegű. Ha az újítás során új műfajok, stílusok önállóan nem is alakulnak ki a folklórban, a már meglevő formák viszonylag gazdagon alakíthatók. Ennek legismertebb formája a konkrét körülményekhez alkalmazás (az előadás vagy a megrendelő kívánságai szerint), az anyagszerűségből fakadó kötöttségek többé-kevésbé tudatos kihasználása. Külön meg kell említeni a kellékcsere (a német folklorisztikában Requisitverschiebung) jelenségét, amelynek során az idejét múlt tárgyak, mozzanatok helyére a folklór alkotó vonásokat illeszt (gyakran egyenesen groteszkül anakronisztikus hatást keltve, pl., amikor a mesében a szörnyeteg egy egész gyorsvonatot fal fel). Az újítás határait a közösségi jelleg (főként a befogadó közösség) viszonylag szigorúan megszabja, ha ezt a határt áthágja az alkotó, az újítás eredménye már nem folklór alkotás, hanem a hivatásos művészet keretébe tartozó egyedi alkotás lesz. Ez figyelhető meg a népművészet legkiválóbb képviselőinél, akik nemegyszer a folklór határain kívüli termékeket hoznak létre (pl. szoborcsoport, amatőr festmények, meseregény, önéletrajzi regény, verses levelezés stb.). Az újítás ily módon határaival is jelöli a folklóron belül a társadalmiság megvalósulását. Kiváltó oka is itt keresendő: részint a valóság szüntelen változása készteti az alkotókat az újításokra, másrészt (főként az előadóművészeteknél) az alkotók egymással való szüntelen versengése is ebbe az irányba hat. Külön vizsgálandó téma itt a performancia és a kompetencia kapcsolata, mivel az újítás a variánsok generálásának nem állandó vonásaként is felfogható. A strukturális folklorisztika szerint itt funkcióváltozás játszik a legtöbbször szerepet: a gyakorlati (mágikus) funkció helyére az esztétikai funkció kerül, és ez az újítást is a művésziség, esztétikusság irányába módosítja. (→ még: innováció, → revival) – 2. Az újítás nemcsak folklór-kategória, → még: paraszti találmány. – Irod. Bausinger, H.: Requisitverschiebung und Requisiterstarrung (Wirkendes Wort, Berlin, 1960); Lüthi, M.: Urform und Zielform in Sage und Märchen (Fabula, 1967); Bogatirev, P. G.: Voproszi tyeorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva, 1971).