önkiigazítás

a variálódás törvényszerűsége, amelynek fontosságára a leghatározottabban W. Anderson mutatott rá, aki németül „Gesetz der Selbstberichtigung”-nak nevezte. A nemzetközi és a magyar folklorisztikában ez a név terjedt el (magyarul néha visszaállítás törvényének nevezik az önkiigazítás jelenségét). Anderson szerint a folklór alkotások igen nagy stabilitása azzal magyarázható, hogy a variálódás során a változtatások „önmaguk igazítják ki magukat”, és az egyes eltérésektől csakhamar visszatérnek az eredetihez. Ennek oka kettős: egyrészt az előadók nem egyszer, hanem többször hallják az alkotásokat, ily módon egy állandósult formát jegyeznek meg; másrészt az előadók nem csupán egyetlen személytől, egyetlen változatot ismernek meg, hanem különböző előadóktól különböző variánsokat, és ezek is állandósítanak. – A földrajz-történeti iskola hamar kodifikálta ezt az elképzelést, amelyet az irányzat ellenfelei támadtak, mire Anderson kísérleti úton próbálta bebizonyítani érvényességét. Csupán egyetlen alkalommal elmondott szövegek (egy német hiedelemmonda) továbbhagyományozásának vizsgálatát végezte el, és megállapította, hogy az így továbbadott szöveg igen hamar felismerhetetlenné változik, ezzel szemben a folklóralkotások évszázados, évezredes állandósága közismert. Az újabb kritika viszont rámutatott arra, hogy Anderson felismerései részben az emberi memória általános sajátosságaira vonatkoznak, és nem adják a folklór szájhagyományozás sajátszerűségeinek megfelelő körülményeket vissza; másrészt hasonló egyéb hagyományozás-pszichológiai kísérletek is ismeretesek, amelyek eredményei más irányba mutatnak. A mai elgondolások szerint az önkiigazítás pszichológiai alapon kevéssé indokolható, a hagyományozás társadalmi és történeti feltételei pedig bonyolultabbak, mint Anderson feltételezte („többszörösen irányítottak”). Ugyanakkor a folklór alkotások struktúraszerűsége és modell-jellege egyfelől, másrészt az előadásnak a performancia és a kompetencia egységében való szemlélete lehetővé teszi, hogy újszerű módon fogalmazzuk meg a folklór alkotások stabilitását, és ezen belül az önkiigazítás jelenségeinek érvényesülését. Eszerint az egyes folklór alkotás szkematikus struktúrájú, és benne az „üres” helyek kitöltése tetszés szerinti, de a „tele” helyek milyensége szigorúan (kompozicionálisan és értékelméletileg egyaránt) kötött. A kompetencia erre a rendszerszerűségre (automechanizmusra) vonatkozik, és ez jelenik meg a performanciában is. Ez az önkiigazítás egyszerre alkotáslélektani, esztétikai és előadásbeli oka, egyszersmind a variálódás és hagyományozódás dialektikus egységének révén a folklór alkotások egyik leginkább jellemző sajátossága. – Különböző műfajokban az önkiigazítás sajátszerűen jelentkezik, és különösen nagy a különbség az egyéni és közösségi előadású alkotások, valamint az egy vagy több közlési csatornát (szöveg, zene, mozdulat, öltözet stb.) használó alkotások között. E különbségeket azonban a kutatás még nem részletezte. – A magyar folklorisztikában Anderson klasszikus kísérletét azonos eredménnyel ismételték meg, és csak legújabban utaltak ennek hiányosságaira is. (→ még: állandóság, → struktúra, → változat) – Irod. Anderson, W.: Ein volkskundliches Experiment (Helsinki, 1951); Anderson, W.: Eine neue Arbeit zur experimentellen Volkskunde (Helsinki, 1956); Lotman, Ju. M.: Sztruktura hudozsesztvennovo tekszta (Moszkva, 1970); Uszpenszkij, B. A.: Poetika kompozicii (Moszkva, 1970); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).