ötvösség

TARTALOM

özönvíz

öv

a testet vagy a ruhát derékon – esetleg a divatnak megfelelően kissé feljebb vagy lejjebb – szorosan, ritkább esetben lazán körülfogó, pántszerű öltözetelem. Szélessége 1–2 cm és 1–2 tenyérnyi közt váltakozik. Egybedolgozhatják az alsótestet fedő vagy más ruhadarabbal, korcként vagy pántként. Az öv a legtöbb viselet fontos rögzítő, szerkezeti eleme, továbbá vagyon- és rangjelző, sőt ékszer is lehet. Korábban nagyobb szerepe lehetett a magyar parasztságnál is, a 19–20. sz.-ra azonban már sokat vesztett jelentőségéből. Újabban inkább a férfi öltözékek kelléke a különálló öv. Anyaga lehet bőr, textil és fém. – Legelterjedtebb a bőröv, marha vagy disznó bőréből, elöl réz- vagy más fémcsattal (szíj, derékszíj, farszíj). Átlag 5–8 cm széles. Kívülről övezi a ruhát. Férfiak kívül viselt aljú ingen hordták az Alföldön a 19. sz. első felében, Erdélyben később is. Bekötött ing esetén a nadrágra került a bőröv. A 19. sz. elején színes is volt (→ debreceni viselet). Díszíthető szironyozással (→ torockói viselet), sárgaréz szögekkel (→ bodrogközi viselet). Székely és csángó nők is szokták bőrövvel felerősíteni a szoknyájukat, Brassó környékén ezek az övek ötvösdíszekkel ellátottak, akár a → melltű. Az úri viseletek nyomán a 19–20. sz.-i férfi viseletben a szélesebb bőröveket országszerte kiszorítja a 3–4 cm széles nadrágszíj, ami dísztelen, mert betűzik a posztónadrág korcába. A dunántúli 20. sz.-i női viseletekben előfordul kívül viselt aljú ujjason 4–8 cm széles, fekete, városias lakköv. – Speciális, hagyományos övfajta viszont a (férfi) tüsző (gyüsző, gyűszűszíju) 15–20 cm széles, kétrétűen vett, cserzett vagy zsírozott, ló- vagy marhabőrből varrt, elején zsebforma erszényekkel és réz- vagy más fémcsatos keskenyebb szíjakkal ellátva. Országszerte jelentős a paraszt- és pásztorviseletekben. A 18–20. sz. folyamán megelőzte a többi bőrövet, neve át is mehetett azokra. Az Alföldön a 19. sz. elején a testen viselték, rövid derekú inghez, így a gyomortájat csak a tüsző fedte. Másutt hosszú derekú, kívül viselt vagy bekötött aljú ingre vették föl. A Dunántúlon hamarabb kiment a divatból, Erdélyben viszont a 19. sz. végéig viselték; Torockó, Aranyosszék vidékén pl. pirosat is. Székelyek, csángók, továbbá románok, szlovákok (díszes rézcsatokkal), csehek, szászok (tollhímzéssel) és több környező nép a 20. sz. közepén is hordta. A tüsző fizikai munkavégzéskor tartja az izmokat. Zsebeiben pénzt, tűzszerszámot, bicskát és egyéb kisebb személyes használati tárgyakat tartanak. Kereskedőknek volt keskenyebb, selyemmel hímzett is. Funkcióban, de néha formában is előzményei a derékon viselt gótikus erszények. – A textilövek kezdetlegesebb fajtája a (többnyire) kenderfonalból sodort madzag, amivel vagy kívülről kötik körül a ruhát vagy az alsótesti ruhadarab felső szélén lyukakba vagy korcba fűzve (pl. a pendelynél). Speciális megoldás a zsinóröv: egymás mellé fektetett 6 vagy több köteg – többnyire piros – gyapjúszálból áll, 2–3 helyen keresztben paszománttal összefogva, elöl 3–6 ezüst- vagy ólom csattal, ill. gombbal. Férfiak a dolmányukra vették: a 18–19. sz.-ban a cívisek (debreceni viselet), a 19–20. sz.-ban a kisnemesek (pl. Csallóköz), továbbá a Ny-dunántúli, felvidéki és erdélyi német nemzetiségek. Jelképezheti a katonás fegyelmet, pl. a csallóközi legényegyletben, ahol a kihágást elkövetőktől elkobozták a zsinórövet, s ez lefokozást jelentett. Keleti viseletelem, amit a török hódítás terjesztett el a magyar és lengyel viseletben. A 17. sz. második felében az úri viseletben általános volt. Később is a „díszmagyar” öltözet tartozéka, továbbá közigazgatási és egyéb tisztségviselők egyenruháján szerepel kék, fekete vagy fémszálas kivitelben. Nők Torockón a 19–20. század fordulóján kötény fölött viselték a zsinórövet, elöl lecsüngő 3–3 paszomány bojttal (torockói viselet). Saját anyagukból összeköthetők az egyetlen kenderszálból Sprangtechnikával hálószerűen fonott, tenyérnyi széles övek. Kék színben viselték Kalotaszegen, a 19. sz.-ban. Ez a korábban általános technika a felvidéki szlovákok körében élt legtovább. Juh vagy kecske szőréből szőtt, szélesebb övet is kötöttek dolmányuk derekára a magyar urak a hódoltság korában, főleg Erdélyben, török hatásra. A 18. sz.-ban hasonlót viseltek városi polgárok és paraszti származású mesteremberek is. Merevebb, hosszában csíkos szőrövet recens keleti, főként csángó és más nemzetiségű női viseletekben alkalmaznak: hosszú ingüket előbb egy 6–8 cm széles övvel szorítják le, aztán magukra csavarják a lepelszoknyát (→ szoknya) és azt egy hasonló, de csak 2–3 cm széles, bernécnek nevezett övvel kötik körül (→ moldvai csángó viselet). Díszesebb szövetöveket csatokkal szoktak összeerősíteni. – Az Alföldön a középkortól előfordultak csont díszekkel, a gótikától a 18. sz.-ig női övek ezüstlemez veretekkel (pártaöv). Ny-Európában a 18. sz. végétől a nők egyszínű selyemszalaggal kötötték körül ruhájuk derekát. A dunántúli polgárosultabb népviseletekben rózsás, néha merevített és kapoccsal is ellátott hasonló szalagot viseltek övként a 19. sz. végétől (→ kapuvári viselet). A ruha szövetéből varrt 20. sz.-i női övek már a kivetkőzés irányába mutatnak. – A fémöveknek a recens parasztviseletekben már nincs szerepük. Középkori és hódoltságkori magyar női pártaöveket fémszálakból is szőttek. – Irod. Szabó Kálmán. Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei (Bp., 1938); Šmirous, K.–Šotková, B.: Volkstrachten in der Tschechoslowakei (Prag, 1956); Bănăţeanu, T.–Focşa, G.–Ionescu, E.: Artă populară in Republica Populară Romînă (Sibiu, 1957); (Egyed Edit): Három évszázad divatja (Bp., 1965); Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969).