népművész

a népi kortárs → alkotóknak a felszabadulás óta kialakult megnevezése, valamely népművészeti ág (elsősorban díszítőművészet, ritkábban előadóművészet, költészet) kiváló művelője, aki rendszeres tanulmányok végzése nélkül is hozzáértéssel, de többnyire még nem hivatásszerűen foglalkozik a művészkedéssel és a közösségi hagyományoktól sem szakadt el. A népművész az → amatőrök népes táborához tartozik, de az átlagnál tehetségesebb és a névtelenségből való kiemelkedés során nem vált → dilettánssá. Művészete fejlettebb a primitív, de közösségibb az ún. naiv művészetnél; megfelelő támogatással hivatásos művésszé válhat. Hazánkban – szovjet példa nyomán – 1953 óta foglalkoznak velük rendszeresen: az ekkor alakult Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Orsz. Szövetsége (HISZÖV) elsősorban munkalehetőséget igyekszik biztosítani számukra, a Népi Iparművészeti Tanács pedig mindazoknak, akik a hagyományápolás mellett alkotóan is képesek továbbfejleszteni a népi díszítőművészetet, a népi iparművész címet adományozza. (A legutóbbi évekig félezernél is többen kapták meg.) A legkiválóbb népművészeket ugyancsak 1953 óta külön is kitüntetik: minisztertanácsi határozat alapján egy művelődésügyi és népművelési szervből álló bizottság minden év aug. 20-án 8–10 pályázónak a népművészet mestere címet adományozza, mely egyszeri pénzjutalommal és különféle más kedvezményekkel is jár (az idősebbek pl. nyugdíj-kiegészítésben részesülnek). A KISZ 1971-től a népművészet ifjú mestere kitüntetést adományozza, és a műveket kiállításon is bemutatja. A Népi Iparművészeti Tanács a költségekkel járó művészkedéshez (főként a népi iparművészeknek) ún. alkotói díjat folyósít, mely szélesebb kört érint (1970-ben pl. 198-an, 1971-ben pedig 112-en kapták meg). A népművészet mestere címet 19 év alatt 22 népművészeti ág 161 népművésze kapta meg: 26 faragó, 22 hímző, 16 fazekas, 14 zenész, 14 énekes, 13 szövő, 12 mesemondó, 9 táncos, 4 bábos, 3–3 pingáló és szűrszabó, 2–2 kulacs-, babakészítő, busóálarc-faragó, munkásdalénekes, 1–1 kosárfonó, szűcs, kampókészítő, vaskovács, bocskoros és mézeskalácsos. E kitüntetett népművészek között a szakirodalomban jól ismert nevek is vannak, így többek között → mesemondó (Ámi Lajos, Lacza Mihály, Palkó Józsefné, Tombácz János), → énekmondó (Zsíros Ferencné), ún. előrajzoló (Kisjankó Bori, pingáló asszony (→ pingálás) (Vén Lajosné), faragó (→ fafaragás) (Tóth Mihály, id. és ifj. Kapoli Antal), → táncos egyéniségek (Fülöp Sándor, Karsai Zsigmond), → fazekas (Kántor Sándor) és többféle művészeti ágban is kiváló tehetség (Gáspár S. Antal, Vankóné Dudás Juli) és még sokan mások. Néhányuk nevét szélesebb nemzetközi közvélemény is megismerhette: a varsói VIT nagydíját Nagy Ferenc faragó, a brüsszeli világkiállítás aranyérmét pedig Kántor Sándor fazekasmester nyerte el. (→ még: előadó, → népi verselő, → nótafa) – Irod. Manga János: Egy dunántúli faragó pásztor (Bp., 1954); Domanovszky György: A két faragó Kapoli (Bp., 1955); Molnár László: Kis Jankó Bori (Mezőkövesd, 1961); Népi iparművészet 1953–1973 (Összeállította Varga Marianna, bev. Domanovszky György, Bp., 1973).