kalotaszegi bútor

TARTALOM

kalotaszegi szőttesek

kalotaszegi hímzések

Kalotaszeg az erdélyi magyarság hímzésekben leggazdagabb vidéke a sokféle hímzőtechnikát, a hímzett holmi mennyiségét és a hímzés kivitelezését illetően. Noha intenzíven szőnek is, mellette mégis virágzik – akárcsak pl. a Sárközben – többféle hímzés: a „fehéres” vagy → szálvonásos, → vagdalásos, → laposöltéses munka kétféle változatban is; a → szálánvarrott öltés és az „írásos” (→ írásos öltés) munka. Készült ezek mellett → rececsipke, → darázsolás, gyöngyhímzés, a mellrevalókon → szűcshímzés, az ujjasokon géphímzés. Nem minden községben varrtak egyforma intenzitással. Bánffyhunyad munkái választékos gazdagságukkal kiemelkednek. Némely községben bizonyos hímzésféleségeket kihagytak, nem varrtak, mert a hangsúly mindenütt elsősorban a szőtteseken volt. A hímzést az ágyi ruhára és abroszokra varrták többségében, de került kendőre, női és férfiingekre, kötényekre, szoknyákra, pendelyekre is. Ezen a vidéken is egymás mellett élt egyidőben többféle hímzőtechnika. A szálánvarrott munkát elsősorban párna- és derékaljvégeken, valamint abroszokon lehet megtalálni kendervászon alapon. A női ingek kézelőit és álló gallérait is ezzel a technikával dolgozták. Egy színnel, vörössel, kékkel, ritkábban feketével varrták, túlnyomóan pamutszállal. Az abroszokon előfordul a piros színű hímzés kontúrozása kékkel. Talán valamennyi, az országban fellelhető mintát ismertek és varrtak itt, általában széles középhímben, keskeny peremdíszekkel. Ennél a munkánál azonban jelentősebb a „fehéres”, a szálvonásos-vagdalásos, ugyancsak országos elterjedésű munka. Nagy többségben pamut- vagy sárga vászon lepedők széleit és az összevarrások mentét díszítették így fehér pamutszállal. Csak egyes községekben s a hímzésféle divatjának vége felé varrtak néhány lepedőt vörössel vagy feketével. Egy-egy községben 5–7–9 mintát ismernek belőle. Ez a munka a lepedőkön mindig aprólékos (csakúgy, mint a férfiingeken és gatyákon). E század húszas éveiben átvitték e technikát párnavégekre is, de már nagy kockákkal s ennek következtében megnövekedett (bár még mindig régies) mintákkal. E két hímzésféleséggel – noha sajátosan átfogalmazott mintákkal – Kalotaszeg az országos hímzésanyagához kapcsolódik szervesen. Sajátosak és másutt fel nem lelhetők viszont a szabadrajzú „írásos” hímzések. Ezeket varrták fodorvászonra, pamutvászonra és gyolcsra, mindig egy színnel: vörössel, kékkel, feketével, ritkábban fehérrel. A hímzőfonal szőr, gyapjú- és – nagy többségében – pamutszál. Ágyi ruhák, párna- és lepedővégek, ágyfűtől valók készültek vele elsősorban, de varrták kendők végére, abroszokra, női ingek ujjára is. Ennek a technikának a motívumkincse nem nagy, a kisszámú motívumból azonban a szinte megszámlálhatatlan szerkezeti szkéma révén páratlanul változatos és gazdag hímzésanyag jött létre. Fő motívumai a gránátalma, tulipán, akantuszlevél és a rozetta. Ezekből állítják össze a virágtöveket, akár kerekre formáltan, akár hosszúkásra elnyújtva. Egy-egy virágtő szétterülhet egy egész párnavégen, vagy állhat karcsún, másodmagával egymás mellett, úgy azonban, hogy két alsó virágját lehajtják egészen a tő alsó széléig. Ezen a vidéken ugyanis ismeretlen a virágtartó edény vagy korsó, amelyből másutt a virágtő kinyúlik, és nem állítanak oldalához madár- vagy állatpárt sem; a teret virágtőnek magának kell kitöltenie. De készíthetnek forgórózsát is elnyújtottra formált gránátalmákból – ez a párnavégek és abroszok egyik jellemző motívuma, egy párnavég közepén három fér el belőle rendesen. A „pápaszemes” mintát a virágtő két szárának begörbített végével formálják oly módon, hogy abba helyezik el a rozettát. De illeszthetik a virágtövet igen mély öblű hullámindába is, melyet leveles ágból formáltak. Nemegyszer szegletesre formálják a rozettát vagy a gránátalmát, a közepét berácsozzák s a hozzáillő levélsorokat is szegletesen helyezik el mintegy mértani alakzatokba tömörítve. Igen gyakori – kiváltképp párnavégeken – az a középtengelyes minta, melynek alsó felső oldalán sugarasan elrendezett szárakon vannak a többé vagy kevésbé hosszúkás virágok. A dús mintákkal nagy vászonfelületeket borítanak be, a minta tömöttségét, zsúfoltságát még vízben sulykolással is fokozzák: a víztől és sulykolástól a vászon összemegy, fodrozódó felületet kap, és összerántja a hímzést is. A → kisírásos (láncöltéses) technikával varrt darabokon a minta lazább és rajzos hatású, a nagyírásosnál csak a szélesebb öltéssorok miatt is tömörebb és a motívumok szerkesztésmódja a természettől elvontabb. A tömörítés egyes daraboknál a minta teljes bezáródásáig megy, a hím beborítja az alapot. E munka kezdeteit nem ismerjük. Egyes példányok 1830-as datálással már kiérlelt mintákat, hibátlan technikát mutatnak be. Fel kell tételezni, hogy a szőttes, a szálánvarrott, a vagdalásos-laposöltéses technikák mellett az írásossal is éltek már a 18. sz.-ban, esetleg korábban is. Maga a nagyírásos technika más magyar csoportoknál csak kísérő öltésül jelentkezik. Európában a 12–13. sz.-tól ismerni előfordulását. A kalotaszegi hímzések jellegzetességei még a női ingek elején a ráncolások és azok mintás letűzése, főleg azonban a kötényeken és muszujokon levő darázsolások. Ezek a technikák sem ismeretlenek másutt, mégis ilyen megvalósításban, színesen, nemegyszer gyöngyösen csak ezen a vidéken készítették. A kalotaszegi hímzések motívumaik révén a régi stílushoz kapcsolódnak, a tömör, zsúfolt kivitelezés pedig már a parasztstílusok felé utal. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Bátky Zsigmond: Kalotaszegi varrottasok (Bp., 1924); Dajaszászyné Dietz Vilma–Palotay Gertrúd: Kalotaszegi keresztöltéses gallér és kézelőminták (Kolozsvár, 1942); Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961).