népköltészet

a folklorisztika kategóriája, esztétikai és folklorisztikai értelemben egyaránt a nép költészete. Általánosságra törekvő definíciói rendszerint hangsúlyozzák, hogy szóbeli és kollektív, valamint etnikus és tradicionális jellegű, de ezek a jellemvonások szélesebb körben is megtalálhatók, és általában a → hagyomány, a → közösségi jelleg, a → szájhagyomány, a → szóbeli költészet tárgyalásakor érintendők. Mivel a népköltészet kutatása a folklorisztika legjobban és legrégebben művelt területe, mind a folklorisztika elméletében, mind a folklór esztétikájában középponti jelentőségű. Igaz ugyan, hogy a folklór esztétikája hivatkozik a népzene, a → népművészet (és ritkábban más jelenségek, pl. a népszokások, hiedelmek) kutatásának tanulságaira is, mindazonáltal a folklór esztétikai megközelítésének zöme jószerivel népköltészet-elmélet. Ezzel összefüggésben a népköltészet-elmélet egyszerre átvétele a néprajzi elméleteknek (ilyen értelemben kerül itt is szóba az elterjedés, a történetiség stb. kérdésköre), másrészt maga is elméletek szülője: a hagyományos → népiesség gyakorlata ugyan szélesebb körre terjed, mindazonáltal elmélete mind nálunk, mind egész Európában zömmel népköltészet-elméletnek nevezhető. Ezért is van szükség arra, hogy a népköltészet elméletének áttekintésekor először is a népköltészet-esztétika kutatástörténetéből induljunk ki. Ilyen értelemben a népköltészet a folklór jellegű művészetek legjelentősebbike, szorosabb értelemben a folklór költészet: a népköltészet. – Ha úgy definiáljuk a folklórt, hogy ebben az osztálytársadalmak kizsákmányolt osztályai társadalmi tudatának jelenségeit foglaljuk össze, egyszersmind a népköltészet hátterét is jeleztük. A népköltészet egyfelől az ősművészet szinkretisztikus termékeiből származik, azok művészi vonásait uralkodóvá, meghatározottá teszi, ebben kétségtelenül jelentős továbbfejlődés. A népköltészeten belül számolnunk kell a belső fejlődéssel is. Ennek során a népköltészet műfajai váltják egymást, általában az újabb műfajok nagyobb művészi önállóságúak, ugyanakkor a népköltészet egésze egyre kisebb területre zsugorodik össze, és a kapitalizmus korszakában már szinte teljesen elenyészik, átadja a helyét a hivatásos művészetek népszerűbb termékeinek, ill. a tömegművészetnek. Ez a fejlődési folyamat eléggé pregnáns ahhoz, hogy egyes tényeivel szükségképpen találkozzanak a népköltészet iránt érdeklődők, ugyanakkor azonban a népköltészet nem örök kategória volta nehezen elismerhető tény, éppen ezért a népköltészeti értékelések egész sora kísérli meg, hogy elméletileg egy másfajta népköltészet-történet körvonalait rajzolja meg. – Mindmáig sem készült ugyan még el a népköltészetre vonatkozó esztétikai megjegyzések összegyűjtése, nagyobb vonalaiban mégis jól láthatjuk azt, hogy a különböző esztétikai megjegyzések összegyűjtése, nagyobb vonalaiban mégis jól láthatjuk azt, hogy a különböző esztétikai irányzatok hogyan értékelték a népköltészetet. A korai görög esztétika általában elismerő módon nyilatkozott a költészet legkezdetibb fokairól, különösen ezeknek a szokásokkal, hiedelmekkel, helyi történeti tudattal való összefüggését hangsúlyozta. Erre visszahatásként Platón esztétikájában a legélesebben támadja a dalnokokat („a tolmácsolók tolmácsolóit”), akik a költői alkotások elrontói-továbbadói, de nem kíméli az egész archaikus költészetet sem: főként mitikusságát, az emberi cselekvések lényegének kifejezésére való alkalmatlanságukat hangsúlyozza, és szembeállítja ezt egyfelől az eredetibbnek, hitelesebbnek érzett vallásos világfelfogással, másfelől a tökéletesebbnek nevezett filozófiai világfelfogással. Platón arisztokratikus esztétikája nem ellentmondásmentes a népköltészet megítélésében. Arisztotelész esztétikájában szintén előkerül a költészet isteni eredetének tétele, ezzel egyszerre azonban Arisztotelész hangsúlyozza a költészet természetes, evilági gyökereit is, és általában a költészet különböző válfajainak történeti fejlődését. A római esztétika képviselői (Lucretius, Horatius, Cicero, Quintilianus, Lukianosz és mások) továbbra is főként a költészet eredetének problémájával foglalkoznak, néhányszor azonban rámutatnak a maguk korának hivatásos irodalma és a a népköltészet között fennálló különbségekre is. A középkor, sőt később is az egész klasszicista esztétika jószerivel e nyomokon haladt tovább, csak részletmegfigyelésekkel gazdagítva a népköltészet-esztétikát. A reneszánsz és a humanizmus esztétikája is az antik irodalomról szólván inkább csak utal a népköltészet közelibb jelenségeire. Kivétel ez alól Montaigne esztétikája, aki a primitivizmus első határozott megfogalmazója és a folklór, ezen belül a népköltészet jelentőségének egyik első felismerője. Montaigne az emberi természet mindenütt azonos jellegéből kiindulva megállapítja, hogy a „barbár” népeknek is van költészetük. A tulajdonképpeni népköltészettel kevesebbet foglalkozik, és egy nem túlságosan részletezett fejlődésrajzban a barbár költészet és a műköltészet közé helyezi el. A népköltészet Európa-szerte való elismertetését egyébként több neves író, esztéta sürgette (Lope de Vega, Sir Philip Sidney, Francis Bacon, Thomas Morus, Campanella és mások), rendszerint olyan értelemben, hogy síkraszálltak a művészet szélesebb körű demokratizmusáért, és az arisztokratikus költészet-elméletekkel szemben hivatkoztak a néptömegek mindennapi művészi gyakorlatára is. Külön figyelmet érdemel a klasszicizmus kodifikáló esztétikájának a népköltészet iránti érdeklődése. Boileau, majd Perrault, Pope és mások több ízben foglalkoznak a népköltészettel is. Különösen a franciao.-i „régiek és újak vitája” keretében került elő e téma, amely egyes epikus műfajok jelentőségének felismeréséhez vezetett. Különös módon itt mind a régi, mind a modern művészet védelmében elhangzott a népiesség érve is, ezen elsősorban a naiv, fantáziagazdag alkotásmódot értették. Egyes vonásaiban hasonlít ehhez a nézőponthoz Giambattista Vico felfogása is, nála azonban a szorosabb értelemben vett népköltészet is sokkal nagyobb szerepet kap egy teljes igényű esztétikai rendszerben. Vico ugyanis elsősorban a költészet eredetével foglalkozik, de az ősköltészetet voltaképpen népköltészetnek veszi, és a részletező indokolásban is gyakran népköltészeti párhuzamokra hivatkozik. Legnagyobb érdeme a mitikus és hősköltészet történeti változásainak, valamint a költői kifejezésmód történetiségének hangoztatása. A felvilágosodás esztétikájában gazdag és sokrétű szerepet kap a népköltészet vizsgálata. Lafitau, Montesquieu, Diderot, Rousseau és mások (általában, az egész francia felvilágosodás) a népköltészetben az emberiség aranykorának visszaemlékezéseit, az ősi költészet utolsó cseppjeit fedezik fel, és emiatt értékelik nagyra. Kiindulópontjában nem tér el ettől a német felvilágosodás sem. Itt is a népek egyetemes költői képességéről, majd a népköltészet eredetiségéről esik szó, Lessing, Herder, Goethe és mások írásaiban a hangsúly azonban egyre inkább a valódi népköltészet irányába tolódik el, amelynek egyre jobban felismerik a saját nép történetére vonatkozó konkrét régiességét. Ugyanez a szempont kerül elő az angol romantikus népiesség első megjelenési formáiban (az Ossian-költészetben, Percy, Walter Scott és mások műveiben). A szorosabban vett német idealista esztétikában Kant esztétikai formalizmusa és játékelmélete távolabbról, Schillernek a naiv és szentimentális költészet megkülönböztetésére vonatkozó javaslata közelebbről érinti a népköltészet elméletét. A népköltészet–ősköltészet–hivatásos művészet történeti-tipológiai összehasonlítását teljes esztétikai rendszer formájában azonban csak Schelling és Hegel nyújtják. Voltaképpen mindkét megoldás az igazi művészet előzményének tartja a népköltészetet (ami helyes az ősművészetről szólván, de nem tökéletes ténymegállapítás a népköltészet egészére nézve). Voltaképpen ebből az esztétikai háttérből bukkan elő a német romantikus népiesség népköltészet-elmélete. Néhány elgondolás (elsősorban Wilhelm von Humboldt és a Schlegel fivérek tollából) egyetemes igényű és a természeti népek költészetére is vonatkozik, a legtöbb azonban (Achim von Arnim, Brentano, Görres, a Grimm-fivérek stb. nézetei) csak a német népköltészetre, vagy az ennek vélhető történeti költészetre, legfeljebb az európai népek hasonlónak nevezett költészetéből ismert fordításokra alapozódik. Ezek hangsúlyozzák a népköltészet nagy történeti múltját, naiv báját, olykor társadalombíráló részleteit is; egyrészt naiv múltkeresés, másrészt társadalmi demokratizmus jellemzi kidolgozóikat. A népköltészet alkotásainak e korban nagy számban való felszínre kerülése az esztétikai értékelést kiveszi a filozófusok és művészetteoretikusok kezéből, átadja a folkloristáknak, akik ugyan jobban ismerik a → folklór specifikumait, és ily módon egy szaktudományos népköltészet-fogalmat dolgoznak ki, ritkán képesek azonban teljes értékű esztétikai elméletek felépítésére. Az ekkortól kezdődő mintegy másfél évszázados múltú szaktudományos népköltészet-kutatás mellett az esztéták érdeklődése azonban továbbra is megmarad. A népköltészet rendre helyet kap a hegeli ihletésű történeti-esztétikai rendszerekben (Vischer, Csernisevszkij és a marxista esztétika különböző változataiban), valamint a hasonló evolucionista koncepciókban (Darwin, Comte, Spencer), de rendszerint csak a művészet genezisének tárgyalásakor, mintegy az ősköltészet mezében. A 20. sz.-ban megnő a népköltészet neofolklorista interpretálóinak a száma. Különösen az újító művészek, ill. e törekvések esztéta támogatói hivatkoznak előszeretettel a népköltészetnek a hivatásos irodalomtól eltérő szabálytalan, zabolátlan, eredeti szépségére, jóllehet ilyen célokra a primitív népköltészetet gyakrabban szokás idézni. Az idealista esztétika újabb képviselői különböző meggondolások alapján érintik újból a népköltészet kérdéskörét. Nietzsche arisztokratikus művészettipológiája számára keres innen ellenpéldákat, Bergson, Dilthey és mások számára (hasonlóan másodrendű) bizonyító anyag származik a népköltészetből. Részletesebben foglalkozik a pszichológiai (Wundt), pszichoanalitikus (Freud), pszichomentalista (Lévy-Bruhl) és természetesen az etnológiai (Frazer, Boas, Malinowski, Lévi-Strauss) esztétika a primitív költészettel és ezzel összefüggésben a népköltészettel. Különösen jelentősek azok a tanulmányok, amelyek során Husserl megkísérelte a népköltészet jelenségeit beilleszteni fenomenológiai társadalom-ontológiája keretei közé, Cassirer a mítosz és nyelv (és ezek népköltészeti formái) esztétikai sajátszerűségét vizsgálta. Croce és követői (köztük elsősorban Colingwood) a műalkotás és az alkotó általános jellemzése szempontjából foglalkozott a népköltészettel. Egyelőre csak néhány kérdésben alakult ki a legmodernebb esztétika népköltészet-felfogása (ezt Kühn, Gehlen, Seuphor, Giedion, Herbert Read, Suzanne Langer, Munro, Bachelard és mások műveiből ismerhetjük meg). A marxista esztétika kialakulása óta következetesen sokat foglalkozott a nép költészetével, és a művészet osztálytartalmának középpontba állításával először tudta voltaképpen jellemezni a népköltészet sajátos helyzetét. Marxnak az uralkodó osztályok uralkodó ideológiájáról írott mondatai adják a hivatásos művészet és a folklór művészet összefüggésének legpontosabb megvilágítását: „Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is.” – Ennek az igazságnak az elismerése mellett – amelytől mindennemű romantikus népiesség mindmáig húzódozik –, Marx is, Engels is gyakran hangsúlyozták a folklóron belül éppen a népköltészet forradalmi jellegű alkotásainak jelentőségét, jóllehet az iránt sem hagytak kételyt, hogy véleményük szerint a népköltészet egésze nem forradalmi, még csak nem is egyértelműen haladó jelenség, jócskán akad keretei között retrográd, reakciós, idejétmúlt is. A marxista esztétika első kísérletei (Lafargue, Engels, Kautsky, Bebel és Plehanov őstörténeti jellegű munkábain) előbb inkább az ősművészettel foglalkoztak, a népköltészetből is ilyen vonásokat hangsúlyoztak. Mehring, Plehanov, majd Lenin munkáiban jelenik meg a népköltészetnek az osztályharcok mindennapjaiban betöltött szerepének vizsgálata, pontosabban ilyen értelemben való gyakorlati felhasználása, de nem itt találkozhatunk rendszeres népköltészet-elmélettel, jóllehet ennek rekonstruálását a későbbi folkloristák többször megkísérelték. Ugyanez figyelhető meg Gorkijnak a népköltészetre vonatkozó (túlzottan elismerő) megjegyzéseiben is. Gorkij a népköltészetben látja a dinamikus, forradalmi romantika igazi megtestesülését, az egyetlen értékes művészeti formát: „a nép nemcsak az összes anyagi értékeknek teremtője, hanem a szellemi értékeknek is egyetlen és kiapadhatatlan forrása”. Ennek ellenére Gorkij koncepciója válik a sztálini korszak folklorisztikájának hivatalos talpkövévé, sőt, amikor a szovjet népköltészet-kutatás az utóbbi évtizedben végre levetkőzi a dogmatikus esztétika többi eszméjét, e gondolat mellett majdnem végig kitartott. Elsősorban emiatt az utóbbi fél évszázadban önálló jelentős marxista folklórelmélet a SZU-ban nem láthatott napvilágot. Elszigetelt maradt néhány olyan kísérlet is (köztük a legismertebb az angol Caudwell-é), amelyekben a freudizmus és a marxizmus esztétikájának összeolvasztása jelentkezett. Újabban több marxista esztéta is megkísérelte, hogy főként a művészet genezisének megvilágítása céljából újból foglalkozzon a népköltészettel is. Todor Pavlov, Ernst Fischer, Louis Althusser, Jurij Borev és mások művei csak első lépést jelentenek ez irányban. A legnagyobb szabású esztétikum-genezis elmélet, amely a primitív művészet és a folklór adatait is messzemenően felhasználja, Lukács Györgyé. Az ő elgondolásában is háttérbe szorul ugyan a szorosabb értelemben vett népköltészet az ősköltészet és a primitív irodalom rovására, művének mégis minden megállapítása új távlatokat nyithat a népköltészet-esztétika számára. Legújabban a szovjet, amerikai és francia kutatásban a népköltészet strukturalista és szemiotikai elképzelései váltak jellemzővé, és ez új szempontokra is felhívta a figyelmet (→ struktúra, → kommunikáció). Ezeknek a gondolatoknak a behatolása egyre inkább megfigyelhető a mostanában kibontakozó népköltészet-elméletekben. Az amerikai Alan Dundes a strukturalizmus, a francia A. J. Greimas a szemiotika alapján áll, Elli Köngäs Maranda és Pierre Maranda a Lévi-Strauss kezdeményezte transzformációs vizsgálatok alapján dolgozták ki műfajelméletüket. A német kutatásban Kurt Ranke, Max Lüthi és mások munkásságát többé-kevésbé a fenomenológiai irodalomelmélet befolyásolta. Lutz Röhrichnél a társadalomtörténet, Hermann Bausingernél a jelenkutatás, kultúraelmélet és az empirikus társadalomtudományok hatását fedezhetjük fel. Wolfgang Steinitz (munkatársaival) megkísérelte egy marxista és demokratikus történeti népköltészet-tudomány kiépítését. A mai skandináv kutatásban a terepmunka és az egyetemes néprajz elmélete dominál. Modern jellegű a román népköltészet-kutatás. A szovjet folkloristák közül V. M. Zsirmunszkij az összehasonlító (tipológiai) filológia módszerét képviselte. Orosz és történeti módon követője B. N. Putyilov, összehasonlító és strukturalista módon tanítványa, J. M. Meletyinszkij, V. Ja. Propp önálló, morfológiai ihletettségű folklóresztétikát épített ki. A szorosabb értelemben vett teoretikusok közül N. F. Babuskin, K. Sz. Davletov, V. P. Anyikin és V. J. Guszev fokozódó mértékben tudtak helytálló folklórelméletet kiépíteni, ez voltaképpen népköltészet-elmélet, és társadalmi-történeti, valamint esztétikai elgondolások kombinációjából áll. Ma egyre határozottabb egy világméretű népköltészet-elmélet megteremtésének igénye. Erre a legtöbb erő az USA-ban, a legtöbb előkészület a SZU-ban halmozódott fel. – A magyar népköltészet-elmélet két forrásból táplálkozik. Esztétikai és társadalomtudományi gondolatait a magyar népiesség szolgáltatta, etnográfiai részét a magyar néprajztudomány történeti fejlődéséből érthetjük meg. Bizonyos előzmények után a reformkor progresszív folklorizmusa esztétikai értelmezést hozott magával, főként írók részéről. Az első jelentős teoretikus, Erdélyi János is író, nála azonban a hegeli és romantikus külföldi népköltészet-interpretácó nyomai is megtalálhatók. A 19. sz. második felében a nemzeti klasszicizmus esztétikája nyomja rá a bélyegét a népköltészeti kutatásokra. Némi kivétel ez alól néhány lokális kutatás, valamint a magyar mitológiai nyomok keresése, amely különböző mértékben, de még finnugornak tekintett távlataival együtt is meghatározó mértékben befolyásolta folkloristáinkat Ipolyi Arnoldtól Kálmány Lajoson és Berze Nagy Jánoson át Bán Aladárig, Solymossy Sándorig, Vikár Béláig. Kivétel ez alól a pozitivista filológia néhány szövegkutatója, akik etnikai és esztétikai spekulációkba nem bocsátkoztak: köztük a legjelentősebb Katona Lajos. Bizonyos sajátos népköltészeti szövegfilológia is kialakult a 20. sz.-ra. A gyűjtés körülményeit tekintve Kálmány Lajos érzékenysége figyelemreméltó. Az anyag elrendezését illetően Sebestyén Gyula, majd Berze Nagy János, Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos neve említendő. Népköltészet-elméletünk felvirágozott a két világháború között. Idealista és fenomenológiai ízű volt (de nem következetes, és a filológia által messzemenően befolyásolt) Honti János eszmevilága. Solymossy Sándor a pozitivizmus továbbélését képviselte, Viski Károly egy etnikusabb, de módszerben nem sokban eltérő változatát ennek. Ortutay Gyula kezdeményezése igen sokrétű. Neki köszönhető kutatástörténetünk új fokra emelése, az etnológiai, társadalomtörténeti, alkotáslélektani, kultúrpolitikai vonások következetes hangsúlyozása. Kezdetben a földrajz-történeti, pozitivista és összehasonlító kutatások háttérbe szorultak érdeklődésében, újabban azonban figyelme minden irányba kiterjed, és a népköltészet-elméletben a szájhagyományozás önálló problémakénti vizsgálatával önálló, nemzetközi elterjedettségű „magyar iskolát” hozott létre a népköltészet-kutatásban (→ egyéniségkutatás). Tanítványai és munkatársai más területekre is kiterjesztették a népköltészet-kutatást. Dégh Linda és Kovács Ágnes a sokoldalú epikumvizsgálat terén, Dömötör Tekla a népi színjátszás, néphit és monda kérdéseiben, Diószegi Vilmos az összehasonlító finnugrisztikai-szibériai távlatokban. Ezenkívül jó kezekben van a népdalok, szólások és több apró műfaj vizsgálata. Újabban módszertani igény is felfedezhető: felélénkült a nemzeti célkitűzésű népköltészet-kutatás, megújult a népköltészeti stilisztika, elméleti jellegű munkák láttak napvilágot. Különösen az ún. strukturalista, kommunikációelméleti, legújabban a szemiotikai népköltészet-kutatás bontakozott ki, e téren ma nemzetközileg jól ismert a magyar folklorisztika. Debrecenben Ujváry Zoltán szokás- és színjáték-kutatásai, Szegeden Ferenczi Imre szokás- és mondavizsgálatai jelentősek. 1969-ben elkészülhetett A magyar népköltészet címmel a téma első korszerű összegezése, ez 1969-ben, immár a nemzetközi kutatás szempontjából is kibővítve jelent meg. A folyamatos munka mindenütt és minden irányban folyik. – Tartalmilag a népköltészet-kutatás a következő témákra osztható. 1. Tudománytörténet: elkészült a népköltési gyűjtemények történetének áttekintése, ez kiegészítendő lenne az utóbbi évtizedek anyagával. A mo.-i népköltészeti kutatások egész történetéről csak kisméretű összegezések állnak rendelkezésre. Részletes munka összegezi a két világháború közti magyar folklorisztika történetét, ehhez elégtelen függelék tárgyalja csak az azóta történteket. – 2. Bibliográfia: nincs önálló könyvészete a magyar népköltészetnek vagy népköltészeti kutatásnak. – 3. Elmélet: kézikönyv ugyan nem készült, a legfontosabb témák közül azonban többet is önálló tanulmány dolgozott fel. Viszonylag többet tudunk a népköltészet és társadalmi élet összefüggéseiről, elemzési és modellálási módszerekről, esztétikai kérdésekről. Több gyűjtési útmutató készült, ezek ma a nemzetközi mércét és a technikát illetően elavultak. – 4. Archívumok: kiépítés alatt. – 5. Publikációk: a központi sorozatok (→ Magyar Népköltési Gyűjtemény, ill. → Új Magyar Népköltési Gyűjtemény) tetemes anyagot közöltek, különösen az utóbbi időben, a prózai epika szinte kizárólagos túlsúlyával. A régi gyűjtések közül is ilyen anyag került zömmel kiadásra, kivétel Kálmány Lajos hagyatékának elkezdett kiadása. Népszerűsítő kiadványokban sokrétűbb a publikáció, de itt meg nincs központi sorozat. Voltaképpen sohasem volt önálló magyar népköltészet-kutatás (vagy akár folklorisztikai) folyóirat. – 6. Kézikönyvek: a teljes magyar népköltészetről több összefoglalás is megbízható képet ad. – 7. Egyes műfajok: a verses epikáról teljes összefoglalás sosem készült, történeti rétegekről és esztétikai vonásokról tudunk, hiányzik a formai elemzés (hősepika, népballada). Az átmeneti műfajok és több fontos elterjedés kérdése tisztázatlan, teljes katalógusok nem készültek el. A nemzetközi összefüggésekkel sokszor foglalkoztak a kutatók. A prózai epikáról teljes összefoglalás sosem készült. A → népmese jól feldolgozott, a → monda kevésbé. Katalógusok és részlettanulmányok készültek, átmeneti jelenségek tisztázása is megkezdődött. Különösen gondos a történeti analízis, a nemzetközi összehasonlítás nem következetes, eredményei egyoldalúak. Folklorisztikai szempontból a rövid prózai műfajokkal (szólás, → találós kérdés) érdemben keveset foglalkoztak – remélhetőleg megváltozik a helyzet. A tréfás és humoros prózaműfajok kutatása (→ humor, → tréfa) alkalomszerűnél nem jobb. A szokások költészete és a színjátékszerű szokások (→ népi színjátszás, → szokás) több oldalról is jól feldolgozott téma, főként alkalmai, történeti rétegei, bizonyos fokig összehasonlító és esztétikai vonatkozásai is. A mai néprajz keretén belül a modern népköltészettel csak a munkásdal szempontjából foglalkoztak érdemben. A népzene, néptánc, népművészet kutatóival érintkező határterületek vizsgálata hiányos. – Általában véve a filológiai jellegű népköltészet-kutatás megbízható, de saját módszert csak részben dolgozott ki. Az elméleti és összehasonlító törekvés ma erősebb, mint valaha, általában modern módszerekkel társulva (tipológia, strukturalizmus, szemiotika). A folklorisztikán belül a népköltészet-kutatás mindmáig megőrizte szilárd véleményét. – Több nép szóhasználatával a népköltészet egyenlő a folklór kategóriájával, és ez az elgondolás néha nálunk is megtalálható, újabban azonban egységesen a folklórt nagyobb kategóriának tekintik. Történeti és társadalomtörténeti vonatkozásban külön kérdés az ősköltészet, ezenkívül a népköltészet vizsgálata is figyelembe veszi a középkori → közösségi költészet egyes kérdéseit (deákok, céhek költészete). A későbbi korokból a → félnépi folklór, a → ponyva, napjainkban a tömegkultúra számos eleme tanulmányozható a népköltészethez való viszonyát tekintve. A → munkásfolklór keretén belül a legjelentősebb összetevő a „munkásköltészet” (ezt az elnevezést nálunk nem használják, és a „munkásirodalom” sem jelöli a munkás-népköltészet fogalmát), hasonló a helyzet a → városi folklór jelenségei terén is. Külön kérdéskörként nem szokás felvetni a napjaink néprajza-vizsgálatok népköltészeti problematikáját. – Irod. Erdélyi János: Népdalok és mondák (I–III., Pest, 1846–1848, MNGy, I–XIV., 1872–1924); Imre Sándor: A népköltészetről és a népdalról (Bp., 1900); Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (Bp., 1927); Croce, Benedetto: Poesia popolare e poesia d’arte (Bari, 1932); Ortutay Gyula: A Magyar Népköltési Gyűjtemények története (Ethn., 1939); Solymossy Sándor: Népköltészet (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941–43); von Sydow, C.: Kategorien der Prosa-Volksdichtung (Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948); Marót Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Ortutay Gyula: The Science of Folklore in Hungary Between the Two World Wars and During the Period Subsequent to the Liberation (Acta Ethn., 1955); Cocchiara, Giuseppe: Az európai folklór története (Bp., 1962); Katona Imre: Historische Schichten der ungarischen Volksdichtung (Helsinki, 1964); Sokolov, Y. M.: Russian Folklore (Hatboro, 1966); Guszev, V. J.: Esztyetyika folklora (Leningrad, 1967); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Lüthi, Max: Volksliteratur und Hochliteratur (Bern–München, 1970); Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo iszszkusztva tvorcsesztva (Moszkva, 1971); Köngäs Maranda, Elli–Maranda, Pierre: Structural Models in Folklore and Transformational Essays (The Hague–Paris, 1971); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972); Ortutay Gyula: Hungarian folklore (Bp., 1972); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974).