folklór (ang. ’népi tudomány’)

kollektív esztétikai tudatforma, jellemző társadalmi-történeti meghatározottsággal, szerkezettel és objektivációs rendszerrel. A hazai kutatásban kialakult hagyománynak megfelelően a folklór „három nagy területe: a mindennapi élet folklórja (a szokások legtágabban értelmezett területe), a művészeti műfajok (népköltészet, díszítművészet, tánc) – tehát a valóság tükrözésének esztétikai módszerei (→ népművészet) és az ideológiai állásfoglalások (→ hiedelmek, vallási képzetek és rendszerek, értékítéletek)” (Ortutay Gyula). Mindaz amit a fenti meghatározás elősorol, századok, évezredek folyamán fölhalmozódott → hagyomány, mégpedig különböző típusú társadalmi közösségek részéről teremtett tradíció. A folklór egyik alapvető specifikuma ennélfogva szociális meghatározottsága: milyen társadalmi csoportok, osztályok hozzák létre és tartják meg? A marxista → folklorisztikának erre a kérdésre egyértelmű válasza van: a folklór az anyagi javakat termelők, tehát a mindenkori nép munkatapasztalatainak, társadalmi gyakorlatának közvetlen ideológiai általánosítása, világnézetének, esztétikai ízlésének kifejezése, mentális magamegvalósításának eszköze és tükrözése. Ennek megfelelően a népfogalom tartalmának szociális és etnikai változásai, fejlődése természetesen meghatározzák a folklór társadalmi tartalmát is. A folklór tehát azoknak a társadalmi osztályoknak és csoportoknak (kor- és foglalkozási csoportok, városi foklór stb.) alkotása, amelyek a népet alkotják – ez utóbbi történeti fejlődésének különböző szakaszain. Ebből következik, hogy valamely jelenség folklór voltát nem elterjedtsége határozza meg, ez csupán népszerűségére utalhat: a folklór alkotás gyakran egészen kis lélekszámú kollektíva hagyományát képezi. A folklór szociális meghatározottságának kérdéséhez szorosan kapcsolódik haladó voltának problémája. A gyakran fölbukkanó romantikus idealizációval szemben hangsúlyozandó, hogy a folklór távolról sem tekinthető minden jelenségében és minden időben pozitívnak, hiszen szükségképpen tükrözi a népen belüli ellentmondásokat, a valóság ismeretének, elsajátításának általában alacsony szintjét is. – A folklór szintetikus, szinkretikus tudatforma. A népi kultúra történeti-társadalmi-etnikai jegyekkel meghatározott egész, amelynek összetevő egységei rendszert alkotnak: kölcsönösen föltételezik egymást, függnek egymástól. Ennek a rendszernek, mint rendszernek tudományos vizsgálata az → etnográfia feladata; ugyanakkor az összetevő egységek: az anyagi kultúra és foglalkozások-életformák, a társadalmi szerkezet és szellemi élet területeinek kutatására külön tudományágak fejlődtek ki, minthogy a népi élet egészében e területek elkülönülése is minőségi eltérésekhez vezetett. A folklór a nép szellemi életének megnyilvánulása, tárgyiasulása szóban, énekben, zenében, gesztusokban és tárgyakban. Nem tekinthetjük azonban folklórnak a köznapi-gyakorlati tudatot és objektivációit: a termelési folyamatokat szabályozó gyakorlati ismereteket, technológiai, jogi és természetre vonatkozó hagyományos, racionális tudást stb., csak akkor, ha ezek szemiotikai szimbolizáció rendszerében jelentkeznek. (A termelési folyamatok pl. gyakorlati ismeretek mellett mágikus képzetek-cselekedetek jelenlétét, munkadalok előadását stb. is megkövetelik.) A népi tudatformák szerkezetének ez éppen alapvető oppozíciója, történeti fejlődésük fő tendenciája: a foklór a köznapi-praktikus tudattal és cselekvéssel szemben önállósul szimbolikus érzéki-képi gondolkodássá, és történeti létezésének folyamán benne további tudatforma-elkülönülés nem következik be. Igaz, a folklóron belül egy mágikus-vallásos-mitikus, ill. esztétikai szféra elkülönülése igen erőteljes tendencia, és viszonylag korán jelentős előrehaladást ér el, ez a folyamat azonban – rendszerelméleti vonatkozásban – a teljességnek olyan fokára nem jutott, hogy a népi-szellemi kultúra szerkezetét és történetét kutató folklorisztika önálló tudományszakokra kényszerülne tagozódni. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a folklór különféle tárgyiasulásait más tudományszakok: nyelvészet, lélektan, vallástörténet, esztétika-művészettörténet stb. ne vizsgálhatnák a maguk rendszerében, sőt hogy kutatásaik köréből egyáltalán kirekeszthetnék. – A folklór harmadik lényeges vonása közösségi-hagyományos volta, és ebből következően változatokban való keletkezése és fejlődése. A folklór kollektivitása nem jelent személytelenséget, csupán közösségi-személyes dialektikájának sajátos megnyilvánulását. Ennek a sajátos megjelenésformának tudományos leírása, kifejtése, elmélet szintjére emelése azonban meglehetősen nagy erőfeszítéseibe került a kutatásnak. A tudománytörténet folyamán egyszer a személyi alkotói aktus túlhangsúlyozása, ennek következtében a folklórnak mint önérvényű tudatformának tagadása térített el kutatói iskolákat a vizsgálati tárgy minőségének helyes értelmezésétől; máskor viszont a kollektivitás romantikus értelmezése vezetett szélsőségeiben oda, hogy a folklór egészét a különféle tudatformák alacsonyrendű „előiskolájának” tekintsék csupán. Közösségi és személyes dialektikájának egyedül helyes értelmezése a modern nyelvtudomány egyik alapvető felfedezéséből kiinduló kutatóknak köszönhető. A szóban forgó felfedezés a nyelv–beszéd (langue–parole) szigorú megkülönböztetése; analóg jelenség feltételezése a folklórra nézve: „...a folklóralkotás is személyek fölötti és csak potenciálisan létezik, csupán bizonyos normák és impulzusok összessége, a jelenben is érvényes hagyományok váza...” (R. Jakobson–P. Bogatirev), amelynek betöltése, objektivációja az esetek nagy többségében személyes-individuális aktus. A személyes részvétel tehát szükségszerű, de nem elégséges feltétele a folklór létrejöttének. A személyes jellegű objektiváció a közösség szakadatlan alkotó folyamatának csupán egyetlen mozzanata, amelyik pusztulásra ítélt, hibának, torzulásnak minősül, ha a közösségi folyamat áramkörén kívülreked, ha benne befogadást nem nyer. Ez a személyes-kollektív átcsapás minőségi jellegű, a folklór „grammatikájának”: műfajai relatíve állandó strukturális jegyeinek, hagyományos → szüzséknek, → motívumoknak, mitikus-mágikus, vallásos-művészi képeknek, kifejező- és ábrázolóeszközök és módszerek rendszerének stb. kialakulásában jut kifejezésre. A kollektivitás tehát nem a személyes alakító aktusok mechanikusan értelmezett összegét, hanem a hagyomány rendszerének megteremtődését jelenti. – A folklór elősorolt lényegvonásait egy sor további olyan meghatározó jegy is kiegészíti (→ szóbeliség, variábilitás, → művészi módszer, ábrázolásának tárgya stb.), amelyek érvénye mégis a folklór története folyamán, különböző műfajaiban változó fasúlyú, nem mindig csak a folklórra jellemzők. Jelentőségük egyáltalán nem lebecsülendő, a gyakorlatban rendszerint csak e definitívumok meghatározott hálózata képes a jelenségek minőségi rendszerezésének megvalósítására. – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (Az MTA II. Oszt. Közl., 1959); Guszev, V. E.: Esztyetyika folklora (Leningrad, 1967); Bogatirev, P. G.–Jakobson, R.: A folklór sajátos alkotásmódja (Hang–Jel–Vers, Bp., 1969); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).