motívum <lat. ’mozgat’ szóból>

a folklóralkotások legkisebb tartalmi egysége, amely a hagyományozás során felismerhetően azonos marad. Előbb az irodalomtudomány dolgozta ki a motívum fogalmát, és a cselekmény indítékait, apró mozzanatait nevezte így. Mivel ezek a folklórban rendszerint visszatérő jellegűek, a folklorisztikában éppen a motívum kategóriája vált a tartalom alapegységének megnevezésévé, és a motívum elvesztette az irodalomtudományban szokásos ’pszichológiai mozgatórugó’ mellékjelentést. (Ilyen értelemben vett motiválásról a folklorisztikában gyakorlatilag nem esik szó.) – Leginkább a narratív motívumok vizsgálata fejlődött ki: ez mesék, mondák, legendák, ritkábban epikus hősénekek, balladák motívumait kutatja fel, elemzi és rendszerezi. Ennek analógiájára alakult ki a lírai dalok, szokásdalok és szokások, valamint a rövid prózai műfajok (pl. szólás, találós kérdés) hasonló rendezése is, ígéretesebb eredmény nélkül. A népzenében a motívum egy-egy visszatérő frázis, a néptáncban egy-egy mozdulatcsoport, a népművészetben pedig egy-egy témabeli (ritkábban formai, kompozicionális) egység. – A 19. sz. végén, a pozitivista művészettudományok tartalmi rendszerezési kísérletei következtében alakult ki a folklorisztikai kutatás, amely a harmincas években új lendületet vett, az utóbbi negyedszázadban pedig új területekre terjedt ki. Ennek célja általában műfajonként vagy teljes folklóronként nemzeti → motívum-indexek (tulajdonképpen motívumjegyzékek) elkészítése, amelyek azonos elvek alapján készülnek, és ily módon egy nemzetközi motívumjegyzékké egyesíthetők. A hagyományos folklorisztika a motívumot a → típus részeként, tartalmi-szerkezetbeli elemként definiálja, megkülönböztet egy- és több motívumos típusokat. Külön névvel illeti az elbeszélő motívumokat (narratív motívum). Mivel a motívumok meglehetősen állandók, történeti és összehasonlító filológiai vizsgálatra igen alkalmasak. A hivatásos művészetek hasonló kutatásaiból bontakozott ki a folklorisztikában az erre irányuló motívumkutatás. – Esztétikailag a motívum a valóság művészi elsajátításának legkisebb egysége. Mivel ez a művészi elsajátítás kezdeti fokon a valóságot elsősorban tárgyában fogja fel, a motívum tartalmi szerveződési egység, amelynek formai megfelelője a → formula. Az egyes alkotásokban és műfajokban rendszerint csak bizonyos jellegű motívumok találhatók meg, és ezek a cselekmény, szerkezet részeként egymással összekapcsolódnak, végső soron a típus jön létre ilyen módon. A hivatásos művészetekben ezzel szemben a motívum önállóan is felhasználható, különböző helyekről származó motívumok kerülnek egymás mellé (ez a folklór jellegű motívumok gyakori átvételének is az oka), és a felhasználás célja a mű egyes részeinek indokolása (motiválása). Itt beszélhetünk a motívum esztétikai felhasználásáról. Ez, valamint a vezérmotívumok (Leitmotiv) felhasználása a folklórban ismeretlen. (→ még: forma, → szerkezet, → szüzsé, → tartalom) – Irod. Tolnai Vilmos: Bevezetés az irodalomtudományba (Bp., 1922); Körner, Josef: Erlebnis, Motiv, Stoff (Vom Beiste neuer Literaturforschung – Festschrift für Oskar Walzel, Potsdam, 1924); Christensen, Arthur: Motif et thème (Helsinki, 1925); Krohn, Kaarle: Die folkloristische Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Merker, Paul–Lüdtke, Gerhard: Stoff- und Motivgeschichte der deutschen Literatur (Berlin, 1929–1937); Thompson, St.: Narrative Motif-Analysis as a Folklore Method (Helsinki, 1955); Voigt Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).