forma

a folklóresztétika kategóriája, amely magában foglalja az egyedi alkotások külső alakját, valamint belső struktúraszerű vonásai közül azokat, amelyek a kifejezés állandó kereteit biztosítják. A → tartalom megjelenítése ugyanis két oldalról közelíthető meg, egyrészt mint az illető folklórművészet általános formanyelvének megfelelő vonatkozások rendszere (ez a lukácsi esztétika terminológiájával az egyes művészetek egynemű közege); másrészt az egyes műalkotások konkrét formája, amely az egyediséget képviseli mind a tartalom, mind a megjelenítés vonatkozásában. A folklór-alkotások esetén az egynemű közeg a tiszta hallhatóság, láthatóság, a nyelvi szféra, az alakító mozgás stb., ezek azonban a hivatásos művészetekhez képest tökéletlenebbül valósulnak meg, és ezért csak a formanyelv statisztikus valószínűségből álló struktúráját alakithatják ki, amelynek lehetőségei igen korlátozottak. A konkrét forma (belső forma) sajátszerűségét a folklórban az egyedi alkotás sajátszerűsége hozza magával: a variálódás jelenségei következtében nem csupán az egyedi alkotások megjelenési módja, hanem megalkotása és egyáltalán létformája a → változat, amely a belső format is csak határok közé szorított, statisztikus valószínűségekből álló struktúrává teheti. Az → állandóság hívei megkísérelték, hogy különböző folyamatokban idézzék vissza a stabil formát (→ ősforma, → archetípus, → normálforma), ez azonban csak filológiailag igazolódott, folklorisztikailag a stabil ... az alkotás nem folklór jellegét bizonyítja. A különböző folklórművészetekben eltérő módon jelennek meg e törvényszerűségek, de a forma mindenütt modell és → struktúra jellegű. – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt. Közl., 1959); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).