ősforma

a földrajz-történeti foklorisztikai iskola szerint az egyes → változatok elterjedéséből kikövetkeztethető → archetípus. Az ősformák fogalmát filológiai módon ragadták meg, csak később illesztették ehhez hozzá az alkotáslélektan szempontjait (→ önkiigazítás törvénye). Az iskola kritikusai pontosabb szövegfilológiát követeltek, bizonyos fokig a társadalmi és történeti szempontok figyelembevételét is javasolták, de kategóriáik (→ oikotípus), ill. új elgondolásaik az egyes műfajok etnikus meghatározottságáról megint csak egyoldalúnak bizonyultak. – Esztétikai szempontból A. Wesselski fellépett az őrforma „tökéletes művésziségének” elmélete ellen, viszontválaszában W. Anderson sem tudta megvédelmezni ezt az elgondolást. Újabban ismét előtérbe került az ősforma esztétikailag egyszerű formának nevezése. M. Lüthi pedig azt hangsúlyozta, hogy a variálódás nemcsak az ősformából származó szövegromlásnak, hanem egy „célforma” felé tartó javítási tendenciának is nevezhető. – A magyar mesekutatás egyértelműen az egyes alkotások eredetét jelző „eredeti forma” értelemben használja az elnevezést, különösebb esztétikai vonatkozások nélkül. (→ még: monda, → népmese, → vándorlás) – Irod. Katona Lajos: A népmesékről (Pécs, 1889); Braun Soma: A népmese (Bp., 1923); Krohn, Kaarle: Übersicht über einige Resultate der Märchenforschung (Helsinki, 1931); Wesselski, Albert: Versuch einer Theorie des Märchens (Reichenberg, 1931); Anderson, Walter: Zu Albert Wesselskis Angriffen (Tartu, 1935); Lüthi, Max: Volksliteratur und Hochliteratur (Bern–München, 1970).