| tiprómalom | TARTALOM | típuscsalád |
egy egyedi folklór alkotás tartalmának általánosított váza, a szüzsé egyedi vonásaitól már elvonatkoztatott tartalmi kategória. Szinte kizárólag az epikus népköltészet kutatói alkalmazzák, ennek megfelelően van mesetípus, mondatípus, balladatípus stb. A múlt század összehasonlító folklorisztikája dolgozta ki a típus és ezek jegyzékének (a típuskatalógus) gondolatát. Először 1864-ben J. G. von Hahn állított össze mesetípus-katalógust, majd 1910-ben A. Aarne dolgozott ki egy olyan mesetípus-katalógust, amely később a nemzetközi népmesekatalógusok alapjává vált, és előbb 1928-ban, majd 1961-ben A. Aarne és St. Thompson összeállításában jelent meg. Mondatípus-katalógus tervét már a múlt század végén felvetették, de nemzetközi katalógus mindmáig nem készült el, csak 1958-ban R. Th. Christiansen összeállításában jelent meg a vándormondák típusainak mutatója. A példabeszédek típuskatalógusát 1969-ben F. C. Tubach adta ki. Nemzetközi balladatípus-mutató most készül. Mostanában tervbe vették a lírai dalok, szólások, találós kérdések típusainak rendszerezését is, egyelőre azonban nagyobb eredmények nélkül. – A magyar folklorisztikában némi kezdemények után 1902–03-ban Katona Lajos készített el mesetípus-jegyzéket, majd viszonylag teljes népmesekatalógust adott 1928-ban Honti János. A két világháború között készült Berze Nagy János népmesetípus-katalógusa, de csak posztumusz munkaként, jóval később jelenhetett meg. Kovács Ágnes munkájaként immár két évtizede készül a teljes magyar népmesekatalógus. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos előtanulmányai után az utóbbi évtizedben indult meg a magyar mondatípus-katalógus összeállításának munkálata, Dégh Linda, majd Dömötör Tekla kezdeményezésére. Eddig csak egyetlen részlete jelent meg. 1938-ban készült el Dános Erzsébet balladatípus-jegyzéke, ezt terjedelmében messze meghaladja az utóbbi két évtizedben Vargyas Lajos és tőle függetlenül a Kriza Ildikó által készített magyar balladakatalógus, ez utóbbiakat azonban teljes egészükben nem publikálták. [A hagyományos balladakincs típusai nagyjából megtalálhatók Ortutay Gyula székely népballada-antológiájában (1935), legutóbb Kallós Zoltán erdélyi balladakötetében.] A népdaltípusok rendszerezése Vikár Béla és Katona Imre kezdeményezése után sem történt meg. Szólásaink gyűjteményei nem típus-rendszerűek. – A magyar népzene típusait még 1934-ben Bartók Béla kezdte rendszerezni, elgondolásait később Kodály Zoltán és a magyar népzene-kutatás vette át és fejlesztette tovább. 1961-ben készült el Járdányi Pál új népdaltípus-rendszere, amelyet Dobszay László és Szendrei Janka fejlesztett tovább. Néptáncaink motívumait és típusait több munkájában Szentpál Olga, Lugossy Emma és Martin György rendszerezték. Gyermekjátékaink típusait Kiss Áron múlt század végi kezdeményezését messze túlszárnyalva 1951-ben Kerényi György tette közzé a → Magyar Népzene Tára első kötetében. Ugyanebben a sorozatban a jelesnapi és lakodalmi szokások, valamint a párosítók, legutóbb a siratók típusainak a rendszerbeszedése is megtalálható. – Az anyagi kultúra kutatásában számos területen megtalálható a tipológia gondolata, ennek alapelve az, hogy a jelenségek tartalmi-formai rendező kategóriák szerint csoportosíthatók, és ez történeti és elterjedési folyamatokat tükröz. – Esztétikai értelemben a típus a hagyományozódás során továbbélő alapegység, amelynek vándorlásában látta a földrajzi–történeti irányzat a folklórjelenségek nemzetközi voltának a magyarázatát. Ennek során az ősforma és az archetípus (őstípus) fogalmából vezették le a későbbi változatokat, és ezeket bonyolult migrációk feltételezésével kapcsolták egymáshoz. A földrajzi–történeti irányzat ellenfelei részint a változatok, másrészt a → műfaj jelenségeit állították a középpontba, és a folklór társadalmi-történeti fejlődését nem az egyes típusok állandóságában, hanem éppen ellenkezőleg, az egyedi alkotások mozgásában fedezték fel. – A típus létrejöttét és értelmezésének mikéntjét illetően kétféle elképzelés ismert a folklorisztikában. Azok szerint, akik a folklór keretein belül is feltételeznek egyedi alkotásokat, a típust ezek tartalmi vázlataként, stabilitása biztosítékaként fogják fel, örök kategóriának tartják, nem eredeztetik sehonnan, nem vizsgálják alkotásesztétikai vonásait. Ezzel szemben azok a kutatók, akik az egyedi alkotás létrejöttét a művésziség kibontakozása egyik fontos stádiumaként értelmezik, a típusban a tartalmi szerveződés fontos fokozatát fedezik fel, és ezt mind mű-ontológiailag, mind alkotáslélektanilag vizsgálni kívánják. Eszerint a típus voltaképpen csak az egyedi alkotások kialakulásának fokán jelenik meg, amikor a tartalmi szerveződési egységek (az epizódok, ill. a motívumok) már áthatnak egy egész művet. Az így létrejött mű a folklórművészet és a hivatásos művészet határán áll, és ha további hagyományozódása során az esztétikai mozzanatok és mondanivaló épülnek tovább, az alkotás már nem a típus, hanem az egész műalkotás hagyományossá válása formáját ölti. Ilyen értelemben kapcsolódik a típus a hivatásos művészetekben a műfajhoz, valamint az ábrázolás mikéntjéhez (tipikusság). Az éppen létrejött és határon álló egyedi alkotás azonban hagyományozódhat tovább a folklór keretei között is. Ekkor éppen a típus marad meg, és ennek esetenkénti megnyilvánulásai a variánsok (→ változat). – Felépítését tekintve a típus az adott műben előforduló epizódok egymáshoz viszonyított rendszere. Legegyszerűbb válfajában kétpólusú, egy cselekményszálú: a feladatot követi a megoldás. Később mind az epizódok, mind a cselekmények szálainak száma növekedhet, a folklóron belül a típuskombinációk száma végtelen. A nagyobb rendező kategóriák (műfajok, művészetek) száma azonban véges, ez a körülmény ad lehetőséget arra, hogy a típusok egy-egy művészeten belül (esetleg még ennél nagyobb összefüggésben is) rendezhetők legyenek. Ezek közé sorolható az is, hogy a rokon típusok egymáshoz kapcsolódnak, az affinitás jelenségeinek megfelelően típuscsaládot alkotnak. Az ilyen típusláncolat alkotásciklusok formájában jelentkezik, és mind a változat, mind a verzió fogalmához közel áll. A típus ilyen értelmezésétől megkülönböztetendő a hősök típusa, ill. a tipologikus egyezés fogalma. (→ még: forma, → motívum, → szerkezet, → tartalom, → típuscsalád) – Irod. Krohn, K.: Die folkloristische Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Thompson, St.: Egy típus- és motívumjegyzék célja és jelentősége (Ethn., 1944); Aarne, A.–Thompson, St.: The Types of the Folktale (Helsinki, 1961); Voigt Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).