szüzsé <fr. ’tartalom’>

egy foklór alkotás teljes tartalma, legtöbbször cselekményének tartalmi kivonata. A szüzsé fogalmát a francia irodalomtörténet tematikus iskoláinak a nyomán a 19. sz. végi orosz összehasonlító foklorisztika, elsősorban A. N. Veszelovszkij dolgozta ki, aki történeti poétikájában azt az elvet képviselte, hogy a szüzsé történetileg meghatározott, ily módon a poétika története voltaképpen szüzsék története. Elsősorban az epikus folklór kutatói századunkban rendszerint visszatértek ehhez az elképzeléshez, és hangsúlyozták, hogy a teljes tartalomnak megfelelő „kivonat”, a szüzsé (amely eszerint nem azonos a típussal) tartalmi jellege megfelelő formához társul: pl. egy mesének, hőséneknek a szüzséjéből is következtethetünk formájára. Ez a körülmény teszi lehetővé, hogy a szüzsé a katalogizálás során alapvető jelentőségű legyen: az epikus műfajok (mese, monda, mítosz, legenda, gyakran ballada, hősepika is) katalógusaiban a típusok a szüzsévázlatok alapján rendeződnek el. – Esztétikai értelemben a szüzsé a tartalom és a forma egymásnak megfelelését képviseli, egyszersmind annak a hangúlyozásával, hogy a folklórban a valóságelsajátítás elsősorban tartalmi jellegű, még nem önálló esztétikai jelenség. Ennek megfelelően a szüzsék műfajokat határoznak meg, és az egyes variánsokból elvonható egyedi alkotások tartalmának felelnek meg. A hivatásos művészetben az egyedi alkotás esztétikai szempontból a tartalom kategóriájával közelíthető meg, a folklórban e helyett is a szüzsé áll, amely ily módon a narratív műfajoknál, sőt a népköltészet egészénél szélesebb keretek között alkalmazható kategória. Az egyedi alkotás és a műfaj közti átmeneti kategória a → szüzsécsoport, amely voltaképpen hasonló szüzsével rendelkező egyedi alkotásoknak az alműfajnál kisebb rendező egysége. A szüzsé szélesebb értelemben kerül elő az orosz formalizmus esztétikájában, itt az alapul vett cselekményanyag és annak megformált előadása közti különböző fokozatokat jelölik így. Rokon kategóriával dolgozik a tárgytörténet és a tematikus iskola az irodalomtörténetben (ezzel szemben a toposz kisebb egység, gyakran a motívumnak megfelelő formai kategória), valamint az ikonológia. Több tematikus fogalom figyelhető meg a zenetudományban és a táncban, szokásokban is, itt azonban inkább a téma és a cselekmény fejezi ki a hasonló kategóriát. – A hivatásos művészetek kutatói és az esztéták hangúlyozzák az élmény és a szüzsé, a stílus és a szüzsé közti kapcsolatok fontosságát, mindez csak korlátozott mértékben figyelhető meg a folklór keretében. Sajátos probléma viszont itt a motívumok szüzsévé kapcsolódása (erre már Veszelovszkij felhívta a figyelmet), a variánsok és a szüzsék viszonya (erre Szokolov és Propp is utalt), a fabula és a szüzsé kapcsolata (ezt Sklovszkij hangsúlyozta). A Ny-európai kutatók inkább a szüzsé időbeli állandóságát hangsúlyozzák. A legújabb strukturális és kommunikációelméleti kutatás a szüzsé automatizmusát, transzformációs szabályait igyekezett kimutatni, egyelőre azonban csak kezdeti eredményekkel. (→ még: cselekmény, → egyedi műalkotás, → típus, → motívum, → tartalom, → téma, → változat) – Irod. Ribnyikova, M. A.: Po voproszam kompozicii (Moszkva, 1924); Merker, P.–Lüdtke, G.: Stoff- und Motivgeschichte der deutschen Literatur (Berlin, 1929–37); Souriau, É.: Les deux cent mille situations dramatiques (Paris, 1950); Langer, S. K.: Feeling and Form (London, 1953); Frenzel, E.: Stoffe der Weltliteratur (Stuttgart, 1962); Propp, V. Ja.: A mese morfológiájának kérdései (Folcloristica, 1971); Köngäas Maranda E.–Maranda, P.: Structural Models in Folklore (The Hague–Paris, 1971); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).