himpók

TARTALOM

hímzőfonál, hímzőráma

hímzés

az alapanyagot (szövetet, bőrt stb.) díszítő eljárás, melynél tűvel fonalat, ritkán fémszálat visznek az alapra – eltérően a szövéstől, csipkekészítéstől és hálókötéstől, horgolástól –, amelyek alkotják is a szövetet. A hímzést a paraszti szóhasználat gyakran varrásnak nevezi és varrónak a speciális készségű hímzőt. A hímzés más díszítőeljárásokkal társulhat: kiegészítheti a rátétet vagy a szőtteshímet. Vannak olyan átmeneti technikák is, mint a szálbehúzás, mely tűvel készül, mint a hímzés, de a szálat a szövőszéken húzza be a vászon szálai közé készítője. Egyébként a szövés is, a hímzés is egyaránt igen régi. Kezdetleges hímzőtechnikák már a neolitikumban kimutathatók. Az a feltételezés, hogy a hímzés a szőttesből alakult volna ki, ez idő szerint nem bizonyítható. – Összehasonlítva más európai népművészetekkel, a hímzés a magyar népművészetben különösen jelentős. Páratlanul gazdag és változatos emlékanyagot hagyott hátra. A paraszti életforma alakulásának sajátos mo.-i feltételeivel függhet össze, hogy a 19. sz. elejétől rohamosan megnőtt pompaigény (→ új stílusok a népművészetben) elsősorban a család nőtagjainak munkájával előállított hímzéseket és → szőtteseket sokszorozta meg számban, és mellettük még a viszonylag nem drága cserépedényeket. A hímzés intenzitásában azonban tájanként nagy különbségek voltak, egyes videkeken a hímzés jelentéktelen maradt, a sokat hímző vidékeken azonban az egész szobabelső, ill. a viselet fő meghatározója lett. Ezeken a tájakon a nagyon munkaigényes hímzéssel számottevő többletmunka hárult az asszonyokra. – Hímzésféleségek: A felhasznált alapanyag és a készítők szerint megkülönböztetjük a vászonhímzéseket, amelyeket rendesen len-, kender-, pamutvászonra, gyolcsra, ritkábban valamilyen gyári szövetre varrnak s a ház öltözetét, kisebb mértékben a testi ruhákat díszítik. Készítői és rendesen használói is maguk a parasztasszonyok, lányok, akik közül gyakran kiválnak a hímzés specialistái. A hímzések másik nagy csoportja a → szűcshímzéseké és a → szűrhímzéseké, melyeket bőrre és különböző minőségű posztófélékre varrnak. Ezeket férfiak, szűcsmesterek (→ szűcsmesterség, → szűrszabók), tehát tanult kézművesek készítik; ritkán kontárok, sőt a mesterek családjához tartozó nők is. Noha ugyanazoknak a parasztembereknek készült mindkét hímzéscsoport, a kettő mégis elkülönül az alapanyag és az ezzel kapcsolatos technikák alapján, de elválik egymástól azért is, mert a tanult kézműveseknek más volt a mintakincse, más előképekhez igazodtak (→ szűcsmintakönyv, → szűrszabó mintakönyv). – → Hímzéssel díszített tárgyféleségek: Vászon (amelyről a továbbiakban szólunk) kerülhetett az öltözetdarabok közül a → főkötőre, női, ill. férfi → ingekre és → kötényekre, → pruszlikra, → ujjasra, → gatyára, fátylakra, → zsebkendőre stb.; a házbelsőhöz tartozó ruhaneműek közül → párnahéjakra, → párnavégekre, dunnavégekre (→ dunyha), → lepedőkre, → ágyfűtől valókra, → abroszokra és különböző kendőfélékre, melyeket vagy a → rúdra, vagy szegre, vagy a törülközőtartóra tettek. Speciális ünnepi alkalmakra készültek → komakendők, vőfélykendők, násznagykendők, → mosdató kendők és mások. A parádés szoba (→ szobaberendezés) a hímzések egész sorát mutatja be, hímzővidéken ezek adják jellegét, fő díszét. A ház legjava hímzései – és szőttesei – különösen nagy számban kerülnek szem elé az emberi életpálya fordulópontjain, lakodalomkor, amikor a kelengye díszes ruhaneműit kiállítják (→ terített ház), halálesetkor, amikor kivált a fiatalabb halott, → ravatalán egymás mellett és egymás fölött hímzett és szőttes vászonfélék sorozatai pompáznak. – Mindezeken a darabokon a hímzés megszabott módon, a legfeltűnőbb helyre kerül: párnahéjaknak a végére, melyek a fölvetett ágyon mind látszanak, a lepedőnek az alácsüngő szélére, abrosznak a közepére és szélére, kendőknek a látszó és érvényesülő széleire. A magyar népi vászonhímzéseken a hímzés általában zárt csíkot alkot (kivált az ágyi ruhákon, de pl. a kötényeken, ingujjakon, kézelőkön is), ami mellett, fölött a díszítetlen alapanyag bőven érvényesül. A szabással készített öltözetdarabokon fordul elő a hímzés szabásvonalakhoz igazodó elhelyezése, esetleg a legújabb stílusú hímzéseken az egész felület beborítása. – A hímzés technikája: A hímzőfonal lehet szőr (a magyar racka juh megfont és növényi festékanyaggal színezett szőre) vagy gyári gyapjú (régebben a merevebb szálú nordisk nevű, később a lágyabb berliner), pamut (sodrott, ill. alig sodrott szövőpamut), házicérna, szűcsselyem kettébontva – ami által fodrozódó felületet ad – és végül műselyem. A palócoktól arra van adatunk, hogy kékfestő kötényből húzták ki az első színes szálakat hímzéshez. Az → aranyhímzés csak szórványosan és inkább mesteremberi szinten, ill. történeti forrásokban fordul elő. A tűn, esetleg gyűszűn, ollón kívül egyéb segédeszköz a hímzéshez nemigen kell. A Sárközben, a Drávaszögben a főkötőket hímezték rámán; Széken a párnavégeket. Mezőkövesden kör alakú vagy egyenes tetejű, fogasszerű fonaltartókra aggatták a különböző színű szálakat a hímzéshez. A varrókészség, a fonalak helye egyébként kisméretű, gyakran fedeles hímzőkosárban van, ezek mintájára az Alföldön áttört oldalú cserép fonaltartókat is készítettek. – A kifejezés számára igen változatos lehetőségeket jelent a magyar népi hímzésben használatos rendkívül sokféle öltéstechnika és azok kombinációi. Palotay, Gertrúd nyomán négy nagy csoportba osztjuk az öltéseket: 1. laposöltéses csoport: egyszerű → laposöltés, → váltogatott laposöltés és → háromsoros laposöltés, → száröltés, → előöltés, → tömőöltés, → gépöltés, → hamis laposöltés, → ágasöltés, → négyzetöltés, → kockaöltés, → fogasöltés, → fogazás. – 2. Keresztöltéses csoport: egyszerű és virágos → keresztöltés, → szálánvarrott öltés, → álló kereszt, → Margit-öltés, → torockói keresztöltés, → soproni egyszerű kereszt és → fonatöltés. – 3. Hurok- és láncöltéses csoport: → huroköltés, → láncszem, → láncöltéssor, → kisírásos, → írásos öltés, → zsinóröltés, → mezőségi öltés. – 4. Átcsavarásos és szálvonásos technikák: → átcsavarás, → csomó (öltés), → lyukhímzés, → subrikolás, → szálvonásos felületkitöltés, → vagdalás. Végül megemlítjük a varrógéppel készített hímzést: a nyargalást, amellyel sok vidéken kötényeket, ujjasokat, ingeket, pruszlikokat díszítenek (Kalotaszegi bujkák, Baja környéki, Aszód vidéki, Pest környéki kötények, pruszlikok stb.). – A minta megjelenése mindenekelőtt attól függ, hogy a varró a keresztöltéses csoportot, a szálak számolására alapozó technikát választja-e, amely mértanivá teszi a mintát, vagy olyan öltéseket alkalmaz, amelyek ún. szabadrajzú tervek kivarrására valók. Ez utóbbiaknál fordul elő, hogy a mintát előrajzolják, „írják” az anyagra, innen a kalotaszegi „írás után varrott” vagy „írásos” elnevezés és a mezőkövesdi íróasszony, kalocsai író megnevezés. Asszonyok mellett egyébként ritkábban férfiak is lehettek előrajzolók (erdélyi Mezőség, Mezőkövesd), arról is tudunk, hogy Mezőkövesden a különösen gazdag hímzésű halállepedőket szűcslegények írták, rajzolták elő. A → sárközi főkötőkön körülférceléssel jelölték ki a nagy motívumok helyét. Széken és Karádon kemény papírból kivágott sablonokat használtak a nagy motívumok előrajzolásához (→ széki hímzések, → somogyi inghímzés). Országszerte kis és nagy poharak körül rajzolják ki a kerek motívumokat. Az előrajzolást mintegy mechanizálja az előnyomó dúcok használata, aminek ugyan vannak előzményei a szűcsmesterségben, de a vászonhímzéseken csak a legújabb stílusúaknál jelennek meg a városi előnyomó üzletek hatására. A vásznat hímző asszonyok rendesen fejből, emlékezésből varrtak, ritkábban másik darab nyomán. Így az invenciónak, minták újraalkotásának minden egyes alkalommal megvolt a lehetősége. Egyes jó varrók készítettek csupán kis mintarajzokat, még inkább a későbbi munkájukhoz mintául szolgáló kis hímzést. A mintakendő műfaja Mo.-on alig ismert, egyébként elnevezésével ellentétben sem külföldön (így: Németo.-ban, Angliában), ahol sok példánya ismert, sem nálunk, nem volt a hímzéstervezés segédeszköze. – A varró a hímzést a vászon bal oldalán, a tervezett minta közepén kezdi el. A varrással magától elfelé indul. Szálszámolásos munkánál a minta első szakaszát mindenki kiszámolja, a többit ehhez igazodva rendesen csak találomra varrja oly módon, hogy a vászon minőségétől függően két vagy akár három-négy szálat vesz egy-egy öltéshez a tűre. Az egyes díszítőelemeket rájuk fektetett varrótűje vagy előre kiszabott cirok- vagy fapálcika hosszával méri le. Halad, amíg a vászon tart, és „végzi a mintát, ahol végzi”. A specialista varró viszont az egész hímzendő felületet kiszámolja, és pontosan a középről indítja el a varrást. Az ilyenek hímzései kétfelől szimmetrikusan végződnek, esetleg egy-egy félmintával – a nem specialista varró balról mindig egész mintával kezd, de szerencse dolga, hogy a másik oldalon sikerül-e egész mintával befejeznie. – Mintaszerkesztés: A túlnyomóan csík alakban elhelyezett díszítményeknek sajátos belső tagolása van. A csíkon belül, különösen a párnavégeken a középső mintát általában egy-egy vonal s azon túl keskenyebb peremdísz, esetleg peremdíszek sorai keretezik. Ezt a fölső-alsó szegélydíszt nevezte a korábbi szakirodalom mesterkének. Általában a középső sáv a főminta. Vannak azonban olyan párnavégek is, amelyeken a középső minta a keskeny, és kétfelől a két peremdísz alkotja voltaképp a fő mintát. Ez utóbbi mintaszerkesztés kivált az ország Ny-i felében fordul elő (→ régi dunántúli hímzések, → vasi hímzések, → sárközi halottas párna). Az Alföldön és Erdélyben a peremdíszek általában keskenyek, néha el is maradnak. A főminta megszerkesztésének számos lehetősége közül a magyar hímzéseken leggyakoribbak: azonos szakaszok ismétlése egymás mellett (így virágtövek, egy központból sugarasan indított virágok stb.) és a leveles-virágos hulláminda, valamint a hálózatos elrendezés (pl. székely hímzések). Némelyik mintának van függőleges középtengelye – amelytől jobbra-balra a minta egymás tükörképe [így ismétlődik tükörképszerűen Ábrahám-Izsák (→ Ábrahám áldozata) ábrázolása is], – másoknak nincs, és a motívumok, szakaszok csak egymás mellé vannak mintegy letéve. Az ismétlések, az egymás mellé helyezett szakaszok száma ugyancsak jellemzi a lokális hímződialektusokat. Vannak egynézetű minták, melyeken pl. valamennyi virágtő az alsó peremen áll, és olyanok, amelyek alulról-felülről egyformát mutatnak, s olyanok is, amelyek vízszintes középtengely mentén szimmetrikusak. Ezektől a szabályos ismétléseken alapuló szerkesztési módoktól különbözik az a később jelentkező szabad mintatervezés, amelyik csupán bizonyos belső arányokra, belső egyensúlyra, a díszített felület egyenletes betöltésére törekszik, mint pl. a matyó lepedőszéleken, Kalocsa vidéki párnákon (→ mezőkövesdi hímzések, → Kalocsa vidéki hímzés). – Stílusperiódusok: A magyar népi hímzés igen nagy számú fennmaradt emlékének rendszerezésére, áttekintésére az egyik lehetőség a stílusperiódusok szerinti. Ebben a rendszerezésben nehéz elhelyezni egyes elemi, egyszerű díszítéseket (pl. romanyai hímzés), olyan régies mintákat és technikákat, mint a geometrikus → szálvonásos, → vagdalásos munkákat, amelyek igen régiek és jóformán időtlenek, mert már a legkorábbi emlékanyagban ott vannak, de végigkísérik a későbbi szakaszok változó stílusú hímzéseit is (pl. → zalai hímzések, → csökölyi hímzés, → mezőkövesdi hímzések, → kalotaszegi hímzések, → szentistváni hímzések). Országszerte megtalálhatók a hímzésnek a → régi stílusú népművészet körébe tartozó rétegei (régi dunántúli hímzések, → régi felföldi hímzések, → régi tiszántúli hímzések). Erre tulipános (liliomos), szegfűs, gránátalmás, rozettás virágornamentika, olykor páros madarak, pávák közé állított virágtövek, hullámindák, koszorúk a jellemzőek. A régi stílusú hímzések egy jelentős része színes szőrfonallal készült (ez a múlt század közepétől már nem fordul elő), de emellett pamuttal, kivételesen selyemfonallal is. A mintáknak egyaránt vannak szálszámolás után varrt és szabadrajzú változatai. A kivitelezésre jellemző az aprólékos pontosság, változatos öltéstechnikák, egy darabon nemegyszer akár nyolc vagy többféle öltés használata. A múlt század elejétől az új stílusok, parasztstílusok megjelenésével ez a régi stílusú mintakészlet sokfelé zsúfoltabbá válik, kiszínesedik, új elemekkel, új motívumokkal egészül ki (pl. → újabb felföldi hímzések, → borsodi hímzés, → buzsáki hímzés, → balavásári hímzés, → Felső-Maros menti hímzések stb.). Néhol, pl. Mezőkövesden és a Mezőségen (mezőkövesdi hímzések, → mezőségi hímzések) látványosan új, szabad komponálási rendszerre állnak át a korábbi szabályos ismétlésen alapuló szerkesztés helyett. Tájak és népcsoportok, sőt egyes községek szerint a hímzőstílusok ekkor válnak a legváltozatosabbá, legegyénibbé, ekkor szakadnak el a korábbi mintaszerkesztés fegyelmétől. A régi stílusú darabok sokrétű, változatos öltéstechnikája viszont leegyszerűsödik, s a színek és a minták lesznek sokfélék. Az utolsó, a legújabb hímzőstílusok kialakulásához vezető fordulatot már csak kisszámú község népe hajtotta végre. Ezekben a századforduló körül, ill. a 20. sz.-ban főként fehér gyolcs és kékfestő öltözetdarabok díszítésére jelennek meg a városi előnyomdák mustráit is fölhasználó újfajta minták, melyeknek tervezése, színezése gyakran naturális törekvéseket mutat (Kalocsa vidéki hímzés, → sióagárdi hímzés, → boldogi hímzés, → turai hímzés). – Lokális hímzőstílusok: A táji, helyi hímzőstílusok olykor csak egy-egy stílusperiódushoz tartoznak, így a régi stílushoz a → vasi hímzések, → rábaközi hímzés, → pécsi hímzés, → orosházi hímzés, → hódmezővásárhelyi hímzés, → kunsági hímzés, → torockói hímzések stb.; az új vagy parasztstílusokhoz az újabb felföldi hímzések, szentistváni hímzések, → bogácsi lepedőszélek, somogyi inghímzés stb.; a legújabb stílushoz végül az imént felsorolt hímzéscsoportok. Más helyeken a hímzés alakulása s ezen belül az egyes minták változása, technikák cserélődése több szakaszon át követhető, így a → sárközi hímzésekben, halápi, mezőkövesdi, kalotaszegi, mezőségi, → szilágysági hímzésekben. Ezek egyben a legtöbbet hímző vidékek, ahol különböző technikák és mintakészletek éltek egymás mellett különböző tárgyféleségekhez kapcsolódva. Sajátos egyébként, hogy a hímzésben kiváló vidékek általában szőttesben is kiemelkedőt alkottak. Egy-egy lokális stílus az adott korszak közkeletű mintáiból és kompzícióiból általában csak a változatoknak egy meghatározott készletével él. Széken pl. 11 minta varrása volt és van ma is gyakorlatban, ezek közül többnek szálszámolásos és szabadrajzú változata is ismert (széki hímzés). A megfogalmazásban, kivitelben kifejezésre juthat az egyes előrajzolók, ill. varrók egyénisége anélkül, hogy ennek a megszabott mintarepertoárnak határait túllépnék. Torockón is tíznél kevesebb mintát varrtak kétféle technikával, és úgy tűnik, éppen az egyszer elért tökéletes mintának a pontos és precíz ismétlésére törekedtek. De pl. a Sárközben, ahol a halottas párnákon csupán kétféle minta fordul elő, az egykorú vagy nem sokkal későbbi korai főkötőkön a virágtövek, gránátalmák, rozetták és indás szárú minták jóformán beláthatatlan változatsora található meg. A népes és sokat hímző Mezőkövesden, Kalocsán a kiváló varrók és az íróasszonyok szinte versengve törekedtek újításokra, de a félreérthetetlenül mezőkövesdi, ill. kalocsai stílus keretén belül. A lokális stílusok történetében lehet nyomon követni egy-egy minta, motívum lépésről lépésre történő átalakulását, megjelenésének megváltozását. Ez az alakulás néhol az egyszerűsödés, erőteljesebbé válás, másutt a szétesés, ismét másutt a megsokszorozódás, bonyolulttá válás különböző irányaiba haladt. – Irod. Farcy, Louis de: La Broderie du XIe s. jusque’ à nos jours (Angers, 1890); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–1922); Haberlandt, M.: Textil Volkskunst aus Österreich (Wien, 1912); Undi Mária: A magyar népi hímzés öltéselemei (Népr. Ért., 1927); Győrffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Meyer–Heisig, E.: Weberei, Nadelwerk, Zeugdruck (München, 1956); Václavik, A.: Volkskunst und Gewere (Praha, 1956); Fél Edit: Ungarische Volksstrickerei (Bp., 1961); Schuette, M. V.–Müller, S.–Christensen: Das Strickereiwerk (Tübingen, 1963); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei. Systematik der Stickformen (Basel, 1969); Boguszlavszkaja, I. Ja.: Ruszszkaja narodnaja Visivka (Moszkva, 1972); Geijer, Ágnes: Úr Textil Konstens Historia (Lund, 1972).