reggeli

TARTALOM

régies

régi dunántúli hímzések

színes gyapjúszállal vagy piros pamutfonallal dolgozott régi stílusú nagyszámú vászonhímzés. A korábbi szakirodalom és a nagyközönség is „rábaközinek” ismerte, pedig emlékei, Sopron, Moson és Győr megye mellett előkerültek Vas, Zala, Komárom, Esztergom, Veszprém és Fejér megyéből, sőt Baranyából, Pécsről és Romonyáról is. Legkorábbi keltezésű emlékei az 1700 és 1772-es évszámmal ellátott lepedők, ill. lepedőszélek. Ismerünk azonban több évszám nélküli lepedőszél hímzést, melyeket anyaguk és stílusuk elemzése alapján korábbinak tarthatunk a keltezett példányoknál, annál is inkább, mert utóbbiak mintázata már a szétesés nyomait mutatja. 17. sz.-i meglétük jó okkal feltételezhető. A régi dunántúli hímzések nagyobb részét lenvászonra, kisebb részét kendervászonra varrták piros pamufonállal és színes szőrfonallal. A kék-piros pamutos hímzések ebben a csoportban ritkák, még ritkábbak a tiszta fehér hímzések. A fennmaradt lepedőszélek egyes példányai szokatlanul szélesek – ezek feltehetően antependiumok lehettek. Egyik-másik mintájuk – szívből kinövő kereszt, Mária monogramja – ezt látszik alátámasztani. Noha a színes szőrhímzés több hímzéstartományban a legkorábbi fennmaradt réteget képviseli, ma még nem dönthető el, hogy a régi dunántúli hímzések csoportjában a piros pamutfonalasak nem korábbiak-e a szőrhímzésnél vagy legalábbis nem egyidejűek-e vele. A régi dunántúli hímzéseknek kisebb része készült szálszámolás után szálánvarrottal, → keresztöltéssel és → előöltéssel, nagyobb részét szabadrajz után és → laposöltéssel, valamint → száröltéssel dolgozták. A díszítmények virágait és leveleit egymás mellé varrt, kissé ferde laposöltéssorokból alakították, a szomszédos sorokat egymással ellentétes irányban dolgozva. Felületkitöltésül sakktáblaszerűen elhelyezett laposöltés-csoportokat is varrtak. A virágszirmokat és a virágok közepét → soproni egyszerű kereszttel vagy soproni kettős kereszttel töltötték ki. Száröltéssel indákat, elválasztó vonalakat varrtak és kontúroztak. Akadnak egyes elszórt keresztek felületkitöltésül az ügyetlenebb munkákon. A régi dunántúli hímzések mintakincse igen változatos. Találunk egyébként az igen sok növényi díszítőelem és madárpár mellett – a magyar hímzéseken ritkán előforduló ember- és állatábrázolásokat. Az egész magyar hímzéskincs egyik legszebb darabja az a fehéren fehérrel hímzett szökellő szarvaspár, amely edényből kinyúló tulipános virágtő két oldalán van elhelyezve, szakaszos elrendezésben, mint a régi dunántúli hímzések legtöbbje. A madarak közt fellelhető papagájok, valamint a vadászjelenetben ábrázolt kürtös férfiak alakjai a magyar úrihímzésekre utalnak mint előképekre. A régi dunántúli hímzések legjellemzőbb díszítménye mégis a virágtő, amely korsóból, edényből, szívből nyúlik ki, 3–5–7 ágú és mindig szimmetrikus. A kétféle hímzőfonállal azonos mintakincset dolgoztak fel, nincs eltérés az egyszínű vörös pamut és a több színű gyapjúszálas hímzés mintái között sem, bár a szabadrajzú munkák levegősebbek a szálánvarrottakénál. Elrendezésük szakaszos. A rendesen két szél vászonból összeállított lepedők végein általában 2–2 nagy virágtő van elhelyezve, esetleg állat- és madárpárok a virágtő két oldalán. Alattuk laza, indázó gránátalmás, tulipános peremdísz. A korai lepedőszélhímzések közt olyanokat is találunk, amelyek ettől a közismert mintaszerkesztéstől eltérően hosszában vannak megtervezve és két szembefordított, a lepedőszél közepén találkozó, „sok emeletes” virágtőből állnak. A régi dunántúli hímzések legjelesebb példányai az 1700-as szombathelyi lepedőszél, a kámoni lepedőszél, a fehér szarvasos lepedőszél (valószínűleg Szombathelyről) és a piros pamutfonallal varrt gránátalmás-tulipános szegélyű kisabrosz az egész magyar hímzésanyagból kiemelkednek. A tervezés és a technikai kivitelezés legmagasabb szintjén álló darabok mellett azonban akadnak elnagyoltak, szinte együgyűek, jelezve, hogy az előbbieket gyakorlott, talán hivatásos kéz készítette, az utóbbiakat gyakorlatlan. – A hasonló mintakincs és technika mellett is elkülönülnek egyes lokális csoportok: a → rábaközi hímzések, a → vasi–zalai hímzések, külön a → halápi hímzések, a veszprém–komáromi csoport emlékei. Ide tartoznak továbbá a → pécsi hímzések, a → sárközi halottas párnák, a régi → sárközi főkötők. A jellegzetes virágtöves hímzések mellett nem kevésbé régiek a Dunántúlon az országosan ismert geometrikus → szálvonásos, → vagdalásos-laposöltéses munkák sem. (→ még: zalai hímzések, → csökölyi hímzés). A nagyon változatos régi dunántúli hímzések sajátos hímzéscsoportot alkotnak a régi stílusú többi magyar hímzés között. Fő motívumuk a gondosan szerkesztett, szétterülő virágtő, amely igen gyakran edényből, korsóból nő ki, és a nemegyszer melléhelyezett madár- vagy más állatpárral együtt négyzetet, szakaszt alkot. Ez a szabályosan szerkesztett edényből kinövő virágtő más vidékek hímzésein csak szórványosan bukkan föl. Egyben azt is jelzik, hogy régi stílusú hímzéseink közül a dunántúliak állnak talán legközelebb az úrihímzésekben, ill. az európai történeti hímzésanyagban föllelhető előképeikhez. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1963–1964. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1965); Fél Edit–Hofer Tamás: A Textil Gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970).