sárközi főkötők

a legváltozatosabb és legnagyobb számú emlékanyag a → sárközi hímzések valamennyi csoportja között. A mintaváltozatok sokfélesége mellett az öltéstechnika rendkívüli gazdagsága szinte minden magyar hímzés fölé emeli. Feltételezhető, hogy fekete alapú, fehér pamuttal kitöltött recefőkötők (→ rece) voltak az elődei. Ezek mellett legkorábbi példányai fekete muszlinon vagy lágy, köpperkötésű selyemszöveten készültek, vastagabb vagy vékonyabb fehér fonallal hímezve. A korai darabokat tégla alakúra szabott és hajtogatással formált anyagra dolgozták (ezek a szabott főkötők); a 19. sz. végi és 20. sz. eleji sárközi főkötőket parittya alakúra varrták (ezek a parittya főkötők), rendszerint fekete klottból. Valamennyi hímzőrámán készült. Noha a sárközi főkötők hímzés szabadrajzú, nem rajzolták elő, hanem varráskor a főminták kontúrjait elnagyoltan körülfércelték. A kisebb térkitöltő elemeket fejből varrta, improvizálta a hímzőasszony. A sárközi főkötőkön megtalálni a Mo.-on fellelhető szinte minden öltésformát és ezek változatos kombinációit. Közülük nem egyet csak itt varrtak. Igen jellemző a láncöltés, akár összefüggő sorokban, akár szakadozva, egyes láncszemenként. Kombinálják → laposöltéssel, ahol a láncsor a kontúrt alkotja. A jelentősebb öltések közül a → huroköltések, a laposöltések és a → keresztöltések igen sok változatát is alkalmazzák. A változatos öltéstechnikával igen változatos mintakincset állítottak elő: az egy láncszemből formált „ó”-któl kezdve a liliomos, tulipános, gránátalmás, rozettás virágtövekig. Gyakoriak a magánosan elhelyezett vagy indázó szárú növényi elemek, a spirálok, a farkasfogsorok, a sajátosan hegyesre formált csillagok, köztük a → kiskutyának nevezett madáralak. A sárközi főkötők a homlok fölött a fejelőt fedik, a hímzés rajtuk ennek megfelelően egy erőteljesebb peremcsíkban kezdődik, ezen ül a három virágtő vagy keskenyebb-szélesebb rozettasor, a gránátalmák, cikk-cakk vonalsorok. A közepet madár, csillag vagy egyes kisvirág jelzi. Az érsekcsanádi és szeremlei főkötőkön a minta aprólékos és az egész felület egyenletes betöltésére törekszik, a sárközi községekén szélesebb vagy keskenyebb, ritkásabb vagy sűrűbb a minta aszerint, hogy milyen alkalmat, rangot-módot akartak vele jelölni. E század elején a sárközi főkötők egyes példányain a hímzés színes, ezzel párhuzamosan azonban mintakincse elszegényedett és megmerevedett. A korai sárközi főkötőkhöz hasonlókat a Gömör megyei Balog községből és az erdélyi Torockóból ismerünk; közeli rokonaik a drávaszögi főkötők (→ drávaszögi hímzések). – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp., 1912); Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Gönyey Sándor: Drávaszögi hímzések (Bp., 1944); Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz népművészete (Szekszárd, 1967).

Rececsipke főkötő (Sárköz, Tolna m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

„Parittya” főkötő (Sárpilis, Tolna m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

„Szabott főkötő”. Atlasz selyemre fehér fonállal hímezve (Sárköz, Tolna m., 19. sz. második fele)

Főkötő, „kiskutyás” mintával, fekete atlasz selymen, fehér hímzéssel (Szeremle, Bács-Kiskun m., 19. sz. második fele)

Szétbontott és kiterített szabott főkötő. Fekete muszlin alapon fehér lánc-, lapos- és száröltéssel varrva (Sárköz, Tolna m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Főkötő nagyított részlete, fekete muszlin alapon fehér pamutfonállal hímezve (Sárköz, Tolna m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum