| Mezőség | TARTALOM | mezőségi öltés |
mezőségi hímzések
az erdélyi Mezőség északi felében lakó magyar népcsoportok munkái. Párna- és lepedővégeken, kis és nagy abroszokon és kendők végein találhatók. (Az öltözet darabjai közül a bőrruhák hímzettek.) Kender- és pamutvászonra egyaránt varrták. Hímzőfonaluk a pamut, a szőr, a bolti gyapjúszál és a kendercérna. Túlnyomóan egy színnel dolgoztak: pirossal, bordóval, feketével, különleges rendeltetésű tárgyakon (amilyen a → koporsófedő ruha) sárgával. A kék-piros-fehér, kék-fehér, fekete-fehér ritkább, mint pl. a Maros mentén. A több szín helyett sokféle öltésforma fölhasználásával teszik változatossá a munkákat. Itt is egymás mellett él párhuzamosan a szálszámolás után készült és a szabadrajzú munka. Az előbbit → szálánvarrott öltéssel, → keresztöltéses és vagdalásos-laposöltéses technikával valósítják meg; az utóbbinál egyaránt éltek a → laposöltéssel, a → száröltéssel, a → Margit-öltéssel és a → láncöltéssorral. A láncöltéssel, esetleg száröltéssel keretezett Margit-öltéssorokat → mezőségi öltésnek szokás nevezni. A mezőségi himzéseknek nincsenek kiérlelt, megszámlálható mintaváltozatai, mint a legtöbb hímzőcsoportnak. Községek, ill. községcsoportok szerinti dialektusai vannak: Válaszúton a geometrikus vagdalásos-laposöltéses munkát kedvelték, Mezőkeszűn–Palatkán, Buzában–Feketelakon stb. a szabadrajzú munka eltérő változatait. Mintakincsükben, mint eszmei készletben, megtalálható az országos mintaanyag jelentős része, ám megjelenítésük jóformán minden esetben egyéni. A varró minden darab készítésekor mintegy újrateremti a mintát kedve, igénye, ízlése, találékonysága szerint és teszi oldottá, kötöttebbé, lazábbá-tömörebbé, állóvá-mozgóvá. Jellemző kompozíciói: a koszorús minták, amikor virágos-leveles köröket helyeznek egymás mellé; az egymásba fonódó kettős fűzéres minták, melyek ugyancsak koszorúkat alkotnak; a hullámindás minták, melyeknek öbleiből mindkét oldalra virágok ágaskodnak; a vízszintes tengely mellett tükörképszerűen kettős hullámvonallal tagolt minták, amikor a hullámok öblei több-kevesebb távolságra vannak egymástól; továbbá a talppal szembefordított virágvázas minták számos változata (tekergő virágindákkal, melyek kitöltik az egész párnavéget), a fekvő S-ek sora; az erőteljes hulláminda, amelyhez két oldalról szerény rozetták és liliomok csatlakoznak vékony szárral. A vékony szár egyébként nem sajátja a mezőségi himzéseknek, sőt nemegyszer éppen a vaskos szárakról ismerhetjük azt fel. Megtalálhatjuk a szerény virágtöveket akár szívből, akár edényből indítva, melyeknél a vaskos szárakból adódó merevséget a köréjük helyezett pontsorok próbálják lazítani. Maga a mintaszerkesztés is sajátos: a mezőségi himzéseknek gyakran nincs pereme, záróvonala. Ha mégis alkalmazzák ezt a beosztást, akkor a középmező igen széles és a peremminta jelentéktelen, esetleg csak egy zegzugos vonal. A mezőségi himzések legtöbb ismert példánya a múlt századból, a század végéről való. Nem olyan jelentősek a vidék vászonkultúrájában, mint a sokkal nagyobb számú igen változatos szőttesek. Sokszor, csak kísérői a szőttesnek, mint pl. azoknál a halottas lepedőknél, amelyeket készítőjük csak két keskeny végén volt képes a szövőszéken díszíteni, két hosszanti oldalára tűvel varrta a díszítményeket. A halotti pompának, a ravatalnak elengedhetetlen kellékei a varrott lepedők, a halottas párna már lehet szőttes is, varrottas is. A felvetett ágyon virágkorában sem volt minden párna varrott héjban, a szőttes párnák közt csupán lazításul szerepelt néhány. A mezőségi himzések sajátos csoportjai a → széki hímzések. – Irod. Palotay Gertrúd–Szabó T. Attila: Ismeretlenebb erdélyi magyar hímzéstípusok (Népr. Ért., 1941); Palotay Gertrúd–Szabó T. Attila: Mezőségi magyar hímzések (Kolozsvár, 1943).
