Mezőség

, 1. Erdélyi Mezőség: a Kis- és a Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos között erdőtlen dombság Erdély középső részén. A Mezőségen mintegy 300 magyarok, románok és németek (szászok) lakta község található. Nevezetes vásáros helyei: Nagysármás, Mócs, Buza, Uzdiszentpéter, Mezőbánd. Jellegzetes magyarlakta helysége Szamosújvár közelében Szék, mely igen jelentős sóbányái folytán a 13–19. sz. között kiváltságolt város volt. A Mezőség Erdély legkorábban magyarok által benépesített területei közé tartozik (10–11. sz.). A középkorban viszonylag sűrűn magyarlakta vidék volt. A románok a középkor végén kezdtek beköltözni nagyobb számmal a Mezőségre, különösen akkor, amikor a 16–17. sz. háborúiban a magyar lakosság száma nagyon megfogyott. Jellegzetes mezőségi vidék az egykori Beszterce környéki szász falvak szomszédságában a Sajó mente nyolc magyarlakta faluja (a legnevesebbek Zselyk és Sajómagyarós). Külön egységet alkot a Szászrégentől É-ra fekvő hat magyar falu, a Felső-Maros mente is. – Mezőség magyar lakossága szigetcsoportszerűen szétszóródva, román falvak közé ékelődve él. Ennek következtében népi kultúrájuk Erdély legarchaikusabb magyar paraszti műveltségű, ugyanakkor kölcsönhatásban van a környező románsággal is. A mezőségi magyarokat igen későn, csak az utolsó 30–40 évben, főleg zenei és táncéletükre figyelve kezdte kutatni a néprajztudomány. – Irod. Kádár József–Réthy László–Tagányi Károly: Szolnok-Doboka vármegye monographiája (I–VII., Dés, 1900–1905); Balázs Éva: Kolozs megye kialakulása (Bp., 1939); Lajtha László: Széki gyűjtés (Bp., 1954); Sütő András: Anyám könnyű álmot igér (Bukarest, 1969); Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); Nagy Olga: Széki népmesék (Bukarest, 1976). – 2. Bihari Mezőség: a Sebes- és a Fekete-Körös közé eső sík- és dombvidék neve. Ny-ról a → Sárrét határolja. A középkorban a síkvidéki részét Kis- és Nagykeresérnek hívták. A D-i része az → Erdőháthoz tartozik. A Mezőséget a magyarság a honfoglalás idején megszállta. A középkorban viszonylag sűrűn lakott vidék volt a síksági része. A románság a középkor végén jelent meg a tájon. A 16–17. sz. háborúságaiban és főleg Várad eleste (1660) után a magyar lakosság nagy hányada elpusztult vagy elmenekült. Ma többségben románok, kisebb részben magyarok lakják. Nevezetes magyar helysége Nagyszalonta, Bocskai által kiváltságolt hajdúváros, amely azonban előjogait a 18. sz.-ban elvesztette. A Bihari Mezőség ma kiveszőben levő tájnév. – Irod. Viski Károly: Arany népe. Arany tárgyi néprajzának vázlata (Nagyvárad, 1919); Szendrey Zsigmond–Kodály Zoltán: Nagyszalontai gyűjtés (Bp., 1924). – 3. Borsodi Mezőség: a Bükk előtere a Tisza, Sajó folyók és az Eger patak határolta, alföldi jellegű táj a történeti Borsod m. természetföldrajzilag jól elkülönülő egysége. A honfoglalás óta folyamatosan magyar lakossággal benépesült táj. Későközépkori, hódoltságkori fejlődése az → Alföld központibb területeivel rokon vonásokat mutat. Nagyobb lélekszámú oppidumokban tömörödő lakossága pusztabérletekkel foglalkozott, árutermelő parasztgazdaságában fontos szerepet játszott a nagyállattartás. Számos településében a közelmúltig fennmaradt a szálláskertes településforma. A 18. sz. elejétől erősebb földesúri ellenőrzés alá kerülve fejlődése lelassult, társadalma, gazdálkodása, művelődése archaikusabb szintet képviselt. (Nem alakult ki tanyás gazdálkodás, a tagosítás későn következett be stb.). Lakossága magyar. A reformáció során a helvét hitvallású (ref.) egyházhoz csatlakoztak. A 18. sz.-tól részben szervezetten, részben spontán r. k.-ok is betelepedtek, részben az uradalmi cselédség, részben a gazdáknál foglalkoztatott szegényebb rétegek körében szaporodott a számuk. A r. k.-ok sajátos, valószínűleg középkori gyökerű csoportját alkotják e tájon a → matyók, akik Mezőkövesden, Tardon és Szentistvánon élnek. Települései közül viszonylag ismert Mezőcsát, Mezőkeresztes, Gelej. – Irod. Domanovszky György: Mezőcsáti kerámia (Bp., 1953); Mezőcsát népi kultúrájából (szerk. Barabás Jenő–Voigt Vilmos, Mezőcsát, 1971). – 4. A Szeret és az Aranyos-Beszterce összefolyásának vidéke, Bákó környéke, amely mintegy harminc → moldvai magyarok (csángók) által lakott falut foglal magába. Nevezik Szeretterének is. – Irod. Kós Károly: Magyar néprajzi tájak hazánk területén (Művelődés, 1957).