alfelügyelő

TARTALOM

Alföld-fásítás

Alföld, Magyar Alföld, Nagyalföld

a Kárpát-medence középső részén a Duna és a Tisza folyása mentén fekvő, homokvidékekkel, löszhátságokkal és vízjárásokkal tagolt síkság. Nagytájai a → Duna–Tisza-köze, a → Tiszántúl, a → Bánság. Az Alföld neve a központi magyar tájszemléletből adódott. Mai jelentése a középkor végén kezdett kialakulni. Azelőtt általában az országot igazgató központoktól délre fekvő alacsonyabb országrészeket jelölte változó fogalmi tartalommal az északra eső → Felfölddel szemben. – A honfoglaló magyarság az Alföldön elsősorban a folyók mellékére települt. A tatárjárás okozta népességi hiány pótlására IV. Béla az Alföld középső területeire telepítette le a → kunokat. A 13. sz. végére megszilárduló alföldi településhálózat viszonylag sűrű aprófalvas táj képét mutatja. A következő évszázad derekától a jobbágyi szabad költözködés fellendülésével párhuzamosan új népmozgás figyelhető meg az Alföldön: egyes falvak népessége fogy, másoké növekszik. Kibontakozik a → mezővárosi fejlődés, melyet azonban a török hódoltság megzavar. A kétszáz esztendeig tartó török háborúk elsősorban a déli és a középső területeket sújtották. A településszerkezet gyökeresen megváltozott, a népesség kicserélődött, ill. korábbi állapotához képest átrétegződött. Új tájak és néprajzi csoportok alakultak ki. A síkság viszonylag egyhangú domborzati viszonyai mellett ez a nagy változás az oka, hogy az Alföldön jóval kevesebb kistájat találunk, mint más nagytájainkon. A déli részek magyar lakossága teljesen elpusztult vagy északabbra, menekült. (→ Kiskunság, → Hajdúság) A középső területek népessége nagyobb településekre és mezővárosokba tömörült (Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd (→ Háromváros, kun városok stb.). Viszonylag bolygatatlan népességű falvak csak a Duna árterében (→ Kalocsai Sárköz), a Tisza középső folyásának védelmében, a bihari → Sárréten, valamint az É-Tiszántúlon maradtak. A pusztán maradt területek benépesítésében a 18–19. sz. folyamán az egész magyar nyelvterület részt vett. D-dunántúliak költöztek → Bácska nyugati és középső vidékeire, a Kiskunság déli és a D-Tiszántúl egyes helységeibe (pl. Szentes, Hódmezővásárhely, Makó, Orosháza). A Felföld középső területeiről (Bars, Hont, Nógrád, Heves, Pest megye) és a Jászságból népesült be a kun puszták egy része (pl. Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma), Kelet-Bácska (Zenta, Magyarkanizsa, Ada) és a D-Tiszántúl néhány helysége (pl. Gyula, Szentes). A Tiszántúl középső vidékeire É-Tiszántúlról és Erdély széléről (Szilágyság, Szatmár) települtek magyarok. Bácska benépesítésében a 18. sz. végétől részt vett a Nagykunság és Békés megye településben addig korlátozott ref. népe is. A Bánság újkori magyarsága elsősorban Szeged vidéki és Csongrád megyei dohánykertészekből és Békés megyeiekből került ki a 19. sz. folyamán. Az Al-Duna mellé 1883-ban → bukovinai székelyeket is telepítettek (→ al-dunai székelyek). – Az Alföld újkori benépesítésében jelentős szerepet játszottak a nemzetiségek is. A török hódítók elől menekülő szerbek a 14. sz. végétől rendszeresen kaptak letelepedési engedélyt a magyar királyoktól és a D-mo.-i földbirtokosoktól. Legnagyobb tömegben 1691-ben a sikertelen törökellenes felkelés után költöztek be a D-alföldi megyékbe, de a 18. sz. első felében a Baja–Szeged–Arad vonaltól délre húzódtak vissza. Államilag szervezett vagy támogatott telepítési akciók során keletkeztek a Bácska és a Bánság összefüggő németlakta területei. Német lakosság került az Alföld számos pontjára: Nagykároly vidékére, a Pest-környék síksági területeire, Békés megyébe és a Tiszántúl több városába. A Bánságba a németekkel együtt kevés olasz, francia és spanyol telepes is érkezett, ezek azonban néhány emberöltő alatt elnémetesedtek. A II. világháborút követő kitelepítés a jugoszláviai németeket lényegében teljes egészében, a mo.-iakat részben érintette. A szlovák nyelvterület minden részéből, elsősorban azonban a középső vidékekről származó lakossággal magánföldesúri telepítéssel és önkéntes vándormozgalommal keletkeztek Pest, Bács, Békés, Csanád, Csongrád, Bihar megyék szlováklakta helységei a 18. sz. elején. A délre vándorlási hullám olyan nagy tömegeket mozgatott meg, hogy a 18–19. sz.-ban ezek a helységek újabb rajokat bocsátottak ki. Így jött létre békésiekből a nyírségi szlovák folt, valamint Arad megye, a Bánság és a Szerémség szlovák telepei. A románok kis részben szervezett telepítés keretében, általában azonban spontán vándorolva telepedtek meg a 16. sz. végétől a K-Tiszántúl síksági részén, ill. a Bánság keleti és középső területén. Kisebb zárt településeik vannak Bácskában a szlovákokkal egyidőben odaköltözött ukránoknak (ruszinok) és a Bánságban az 1740-es években Olténiából a török elől menekült bolgároknak is. – Az Alföld, a magyar népterület központi része, a középkor végétől folyamatosan jelentős szerepet vitt a magyar népi kultúra fejlődésében. Erről tanúskodik a 15–16. sz. fordulóján a D-Tiszántúlon és É-Bácskában jelentkező fontos mezőgazdasági újítás, a kaszás aratás, valamint azonos időben a középső részeken általánosan elterjedt füsttelenített lakószoba. A 17–19. sz.-ban az alföldi városokban kialakult jellegzetes parasztpolgári kultúra – olykor provinciális vonásai ellenére is – fejlettebb volt más magyar területek népi műveltségénél. Jóllehet a 19. sz.-ban a dunántúli területek sok tekintetben átvették ezt a vezető szerepet, az Alföld a kulturális jelenségek és elemek befogadásában, ill. északra és keletre történő továbbításában továbbra is nyitott és aktív maradt. A jobbágyfelszabadítás, a hatalmas vízrendezések és legelőfeltörések gyökeresen átalakították külső képét, és sok tekintetben más életfeltételeket teremtettek. A birtokos gazdaréteget a hagyományos gazdálkodás (földművelés és állattartás) fokozott árutermelésre törekvő fejlesztése jellemezte, amely elsősorban a nagyméretű tanyásodásban jelentkezett. A szegényparasztság, ahol a természeti és gazdaságföldrajzi körülmények lehetővé tették, belterjes növénykultúrák kialakításával teremtett magának kedvezőbb életfeltételeket (gyümölcs-, szőlő- és zöldségtermesztés a Duna–Tisza közén és Pest vidékén, almáskertek és burgonyatermesztés a Nyírségben, fűszerpaprika Szegeden és Kalocsán, hagyma Makón, korai zöldségtermesztés Gyula és Szentes környékén stb.). A déli területek telepeseinek szegénysége előbb dohánykertészetekben, majd a belterjes növénytermesztés mellett elsősorban a földmunkáknál talált megélhetést. Belőlük alakult ki a legöntudatosabb alföldi proletárréteg, a → kubikosság. A kapitalizmus kibontakozása az alföldi parasztság termelési ismereteinek és műveltségének jelentős gyarapodását eredményezte, de több nagy tájjal ellentétben nem hozta magával a népviselet és a díszítőművészet felvirágzását. – Irod. Bátky Zsigmond: Alföld (Magy. Nyelv, 1916); Veres Péter: Az Alföld parasztsága (Bp., 1939); Tálasi István: Az Alföld néprajzi kutatásának kérdései és problémái (Alföldi Tudományos Intézet Évkve, I., Szeged, 1946); Kiss Lajos: A szegény emberek élete (Bp., 1955); Fél Edit–Hofer Tamás: Proper Peasants (Chicago, 1969); Erdei Ferenc: Város és vidéke (Bp., 1971).