mezőváros

1. A történeti értelemben vett mezőváros feudalizmus kori közigazgatási egység. Olyan település, amely jogilag a szabad királyi város és a jobbágyfalu között állt. Létrejötte, nagy szerepe és jelentősége összefüggött a magyar városfejlődés elmaradottságával. Az egyes tájaknak szükségük volt gazdasági és kulturális központra. A → civitások, kis számuk és rossz területi elosztásuk következtében országosan nem tudták betölteni ezt a szerepet. Ezért tág tere nyílt a mezővárosi fejlődésnek. A mo.-i mezővárosok többsége a 14–15. sz.-ban kapta kiváltságát. A 15. sz. végén kb. 800 mezőváros volt Mo.-on. Ezekben élt a magyar parasztság egyötöde. A mezővárosok régi civitások lesüllyedésével vagy jobbágyfalvak felemelkedésével jöttek létre egyenletes területi elosztásban az ország minden vidékén. A 14. sz.-ban nagy részük még királyi birtokként szerepelt. A 15. sz. végére azonban már 80%-uk földesúri, 11%-uk pedig egyházi tulajdonban volt. A földesúri alávetettség következtében a mezővárosok lakói tulajdonképpen jobbágyok voltak, de városi jellegű kiváltságaik révén jogállásuk és életlehetőségeik tekintetében különböztek a jobbágyfalvak népétől. Leginkább „parasztpolgároknak” nevezhetők. A mezővárosok a maguk területén általában mindenki felett bíráskodhattak. Egyesek a pallosjogot is megszerezték. Sok mezővárosnak fontos kiváltsága volt, hogy lakói a földesúri szolgáltatásokat – esetleg a királyi és egyházi adókat is – közösen fizethették. A legtöbb mezőváros megszerezte a vásártartási jogot és környékének piachelyévé vált. Természetesen a mezővárosok jogilag nem voltak egyformák. Akadt közöttük olyan, amelyik alig különbözött a jobbágyfalutól, de előfordult a civitásokéhoz közel álló kiváltságokkal rendelkező is. A középkori mezővárosok nagysága is igen különböző volt. A 15. sz.-ban egy-egy mezőváros háztartásainak száma 40–200 körül mozgott. A mezővárosi lakosság számát elsősorban a falvakból beköltözők növelték. A mezővárosok parasztpolgársága a 14–15. sz.-ban fejlett árutermelő mezőgazdasági tevékenységet folytatott. Különösen jelentős volt a mezővárosi bortermesztés, állattenyésztés, amely fejlett bor- és állatkereskedelemmel párosult. Kezdetben nem különült el egyértelműen az árutermelő mezőgazdasági és ipari tevékenység a mezővárosokban. A 15. sz.-ra azonban jelentősen előrehaladt a társadalmi munkamegosztás. Ekkor már a mezővárosok lakosságának kb. egyötöde állandóan ipari tevékenységgel foglalkozott. A 15–16. sz. fordulóján hozott jobbágyellenes intézkedések sújtották a mezővárosi polgárság többségét is. A kereskedelembe és az árutermelésbe bekapcsolódó nemesség érdekeinek megfelelően különösen kereskedésük lehetősége szenvedett csorbát. A Dózsa-féle parasztháború utáni röghözkötöttség akadályozta népességük fejlődését. Sok mezőváros áldozatul esett a török pusztításnak. E nehézségek azonban a mezővárosi fejlődés egészét nem akasztották meg. – A 16–17. sz.-i bizonytalan politikai viszonyok következtében a hódoltsági és hódoltság széli megmaradt mezővárosok helyi piacának jelentősége még inkább megnőtt. A falvakénál nagyobb vagyonbiztonság felduzzasztotta népességüket is. Az alföldi mezővárosok többsége ekkor nőtt naggyá. A 18. sz. végén és a 19. sz. első felében a mo.-i mezővárosok száma 7–800 között mozgott, tehát kb. annyi volt, mint a 15. sz. végén. Persze a mezővárosi hálózat tagjai közben nagymértékben kicserélődtek. Néhány régi mezőváros a szabad királyi városok közé emelkedett, mások faluvá süllyedtek vagy eltűntek. Helyüket mezővárossá emelkedett falvak vagy új települések foglalták el. A 19. sz. mezővárosainak fele azonban középkori eredetű volt. A 19. sz. első felére már igen szembetűnővé vált a közjogilag egységes kategóriába tartozó mezővárosok különbözősége. Az 1840-es években mintegy 3/4 részük csupán kiváltságai révén emelkedett ki a falvak sorából, de városias szerepkört alig töltött be. Kb. 200 mezőváros látott el ebben az időben városi feladatokat. Köztük és a szabad királyi városok közti különbség viszont sokat halványult a 18–19. sz.-ban. Több régi szabad királyi város erre az időre elvesztette gazdasági jelentőségét, és egyes oppidumok népességszámban, valamint városi szerepkörüket tekintve megelőzték. A mezővárosok közül több, pl. Debrecen, Temesvár, Szabadka, Zombor a szabad királyi városok közé emelkedett, növelve azok amúgy is számottevő agrár jellegét. A legfejlettebb mezővárosok igazgatási, kulturális központ szerepe a kor követelményeinek megfelelően megnőtt. Ez a körülmény kihatott külső képük, architektúrájuk alakulására is. – A mezővárosok és a szabad királyi városok jogi elhatárolását a polgári törvényhozás szüntette meg az 1870-es években. Ekkor a lélekszámot és a városi funkciók jelentőségét tették a városok rangsorolásának alapjává. A régi mezővárosok nagy része községgé süllyedt. A valódi városi funkciókat ellátó mezővárosok többsége a szabad királyi városok jó részével együtt rendezett tanácsú város lett. A legfejlettebb mezővárosok, a legjelentősebb szabad királyi városok önálló törvényhatóságú várossá váltak. (→ még: város, → oppidum) – Irod. Bácskai Magyar mezővárosok a XV. században (Bp., 1965); Bácskai Vera: A mezővárosok kialakulásának történelmi folyamata (Városépítés, 1971); Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon, IX–XV. század (Bp., 1966). – 2. Erdei Ferenc szociográfiai és néprajzi szempontú megfogalmazása szerint, jogi és közigazgatási helyzetétől függetlenül minden olyan alföldi nagy határú település mezővárosnak tekinthető, amely eredetileg → szálláskertes belterületű, ill. tanyás határú volt, és az átlagos falunál jóval nagyobb lélekszámú népessége nagyobbrészt mezőgazdasági foglalkozású. Mivel a belterületi szálláskertesség a 18–19. sz. folyamán legtöbb helyen megszűnt, a 20. sz. első felében az ilyenfajta mezőváros megnevezés már csak a nagy lélekszámú tanyás településekre szorítkozott. – Erdei Ferenc az 1930-as évek végén 31 magyar települést sorolt a mezővárosok közé. Volt köztük törvényhatósági jogú város, megyei város és nagyközség egyaránt. Valamennyi lélekszáma meghaladta a tízezret. 33 nagyközségről úgy vélte, hogy jó úton haladnak a mezővárossá válás felé. – Az alföldi városok építészeti képének jellemző sajátossága volt → falusias jellegük. Központjukban emeletes házakból és rangos parasztpolgári házakból épült egy viszonylag kicsi, esetleg csak egy térre szorítkozó városias mag, amelyet széles → falusias építési övezet vett körül. A zárt településen kívül, a határban álltak a harmadik építési övezetet jelentő tanyák. – Néhány mezőváros már a 20. sz. első felében elvesztette valódi mezővárosi jellegét. A 20. sz. közepe után valamennyi mezőváros átalakulása megindult, ill. meggyorsult. A tanyák anyavárosoktól való elszakítása, a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése, az alföldi települések iparosítása alaposan megváltoztatta a lakosság munkarendjét, életkörülményeit és a városok települési szerkezetét, külső képét egyaránt. – Irod. Mendöl Tibor: Az alföldi városok morfológiája (Debrecen, 1936); Erdei Ferenc: Magyar város (Bp., 1939); Szilágyi Miklós: Mezővárosi közösség és néphagyomány (Mezőberény története, I–II., szerk. Szabó Ferenc, Mezőberény, 1973).