kunok

török nyelvű nomád nép, amely a 10. sz. végén Kínában, Peking ÉK-i előterében, majd a második évezred elején Ny-Szibériában tűnt fel. A kunok nyelve az ún. köztörök nyelvek csoportjába tartozott. A kun népnév török eredetű, összefügg a K-Európában előforduló, de a mo.-i középkori latinban is használatos kumán-cumanus szóval. Mindkét forma a qu ’sárga, szőke, fakó’ jelentésű török melléknév származéka, ami a kunok jellemző antropológiai sajátosságaira utalhatott. A kunok Ny-i irányú előrenyomulása DK-Európában kiváltó oka volt a 11. sz. derekán a → besenyők támadásainak. Maguk a kunok 1054-től kerültek közvetlenül szembe európai népekkel, akkor vívták első harcaikat a Volga mentén az orosz hadakkal. 1070-re az egész sztyeppet az Al-Duna vidékéig ellenőrizték. A 13. sz. elején az Európára törő mongolok nyomása alá kerültek, és az 1223-ban vívott Kalkha melletti csatában elszenvedett vereség megpecsételte birodalmuk sorsát. Jelentős tömegeik olvadtak be az oroszo.-i török népekbe és az Al-Duna mentén a románságba, népes csoportjuk vonult a Krím-félszigetre, ahol népi önállóságukat megőrizték, jelentékeny részük Moldvába húzódott, majd onnan a Kárpát-medencébe települt. Mo.-i szórványos töredékeik megjelenésével már a 11. sz. végétől lehet számolni. Kis csoportokban történő betelepülésük a 12. sz.-ban, különösen II. István király uralkodásának korában folyt. Valószínűleg az akkor beköltözött csoportnak az emlékét őrzi a palóc csoportnév is, amely a kunokat jelölő K-i szláv polovec megfelelőjéből fejlődött nyelvünkben (→ palócok). Korai kun töredékeink nyelvi beolvadása a 13. sz. végéig befejeződhetett, így sorsuk alakulásáról nincsenek közvetlen adataink. A Moldvában élő csoport a mongol hadjáratok elől 1239-ben a magyar királytól kért engedély alapján az Alföldre települt jász töredékekkel együtt (→ jászok). A pogány, nomád állattartó népesség és a magyar feudális társadalom között támadt súrlódások miatt ugyan kivonultak, az Al-Duna vidékére, azonban IV. Béla 1243-ban ismét visszahívta a kunokat. A társadalmi fejlődés fáziskülönbsége miatt továbbra is sok feszültség terhelte a két nép viszonyát. Végül 1279-ben a király egyezményt kötött a kunok vezetőivel. Eszerint a kunok a Temes, Maros és a Körös folyók, valamint a Duna–Tisza közén és a Mezőföldön kaptak autonóm szállásterületeket, amelyeket törzsi-nemzetségi keretek között birtokolhattak. A szálláskörzet határai 1876-ig nagyjából megőrződtek a Jászkunság területében. A 14. sz. folyamán kibontakozott a kunok feudalizációja. A szállásterületek nemzetségi előkelőiből kiemelkedett vezető réteg a nemzetségi földtulajdont magánföldbirtokká igyekezett átalakítani. Miután a kunok közrendű elemei elsajátították a fejlettebb földműves gazdálkodást, a 15. sz.-ra az egykorú átlagos köznépi kultúra hordozóivá váltak. A korábbi személyes katonáskodási kötelezettségük megszűnt, jobbágyokká lettek. A kun nép társadalmi, gazdasági, kulturális integrálódása a 16. sz. elejére befejeződött, azonban igazgatási autonómiájukat a teljessé váló feudalizáció nem zavarta meg, továbbra is széki szervezetben, a vármegyék keretein kívül éltek. Autonómiájukat megerősítette az is, hogy a 16. sz. végén a kun székeket a jász székkel együtt kerületként összevonták. 1473-ból ismert utolsó beköltöző csoportjuk, amelyet állítólag Mátyás király hívott be és telepített le Buda környékén és a Csepel-szigeten. A mo.-i kunok nyelvi beolvadását a török kori pusztítások és ennek következtében kialakult migráció nagymértékben siettette. Kétségtelen, hogy a reformáció kibontakozását még megérték kun nyelvű csoportok, mivel a fennmaradt kun nyelvű Miatyánk-szövegek prot. változatúak, és a korabeli források Buda eleste utánról „törökül” értő falvakat is említenek a főváros környékéről. A hódoltság alatt a kun közösségek jelentékeny része elpusztult, a → Kiskunság és a → Nagykunság területén azonban számos kontinuus közösség fennmaradt, de a beköltözöttek aránya is megnövekedett, helyenként 50% fölé emelkedett. Így a kormányzat és a kincstár megszűntnek tekintette az egykori szabadalmakat, és 1692-ben a Német Lovagrendnek eladták az egész jászkun kerületet. A szabad paraszti állapotára féltékenyen őrködő lakosság kiváltságos helyzetének visszaállítására mozgalmat indított, amely 1745-ben eredményhez vezetett. A karcagiak és a kisújszállásiak II. József uralkodása alatt részt vettek a bácskai Bácsfeketehegy, Bácskossuthfalva, Pacsér községek alapításában. Az ún. jászkun redemptio keretében megváltották magukat. A további nagyarányú beköltözések miatt a lakosság redemptióban részt vett rétege a 18. sz. derekától tudatosan ápolta a középkori hagyományokat, a származás és a folytonosság tudatát. Ebben a helyi értelmiségnek és az iskoláknak komoly szerep jutott, pl. kötelezően tanították a kun Miatyánk szövegét, amely folklorizálódva a 20. sz.-ig fennmaradt számos változatban, nemegyszer borköszöntőként. A hazánkba települt kunok emlékét ma már némely, a kunsági területen előfordult néprajzi, népnyelvi jelenségeken kívül csak néhány, a köznyelvbe is átkerült szó őrizte meg, mint pl. a kalauz, kalóz, komondor. A kunok nyelvi művelődési hatásának felmérését nehézzé teszi, hogy a besenyő nép nyelve is hasonló típusú volt, így a pontosabb elkülönítésre forrás alig van. 18–20. sz.-i paraszti kultúrájuk a fejlett alföldi mezővárosi műveltséget reprezentálja. – Irod. Gyárfás István: A jászkunok története (I–IV., Kecskemét–Bp., 1870–1885); Györffy István: Magyar nép–magyar föld (Bp., 1942); Mándoky István: Néhány kun eredetű nagykunsági tájszó (Nyelvtudományi Közl., 1971); Mándoky Kangur István: A kun nyelv magyarországi emlékei (Keletkutatás, 1975); Tálasi István: Kiskunság (Bp., 1977).