nagykárolyi szekér

TARTALOM

nagykunsági pásztorkodás

Nagykunság

a Tisza középső folyása és a → Hortobágy melléke között elhelyezkedő tájegység. Nevét a területén a tatárjárás után letelepített → kunokról, ill. a hódoltság után szervezett „Jászkun hármas kerület”-ről kapta. – Eredeti állattartó kun népessége a 16. sz. elejéig életmódot változtatott, földművessé lett és megmagyarosodott, majd D-mo.-i menekültekkel keveredve és a 17. sz. második felében a török elől ideiglenesen É-ra húzódva népessége átrétegződött. Az 1702. évi, a Német Lovagrendnek történő elzálogosítás megzavarta a terület népességi és gazdasági rekonstrukcióját, de a megváltás (Jászkun redemptio, 1745) után meggyorsult a mezővárosi fejlődés. A török háborúkban elnéptelenedett környező falvak vízjárásos, mocsaras pusztáiból nagyra nőtt határokon nagyarányú extenzív állattartás fejlődött ki. A 19. sz. elején a ref. vallást követő Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve és a r. k.-okból települt Kunszentmárton alkották a Nagykunság helységeit. Az 1876. évi területrendezés után a köztudatban az új Jásznagykun-Szolnok vármegyébe került környező, hasonló kultúrájú és népességű, de eltérő történeti múltú helységekre (Abádszalók, Törökszentmiklós, Mezőtúr, Dévaványa stb.) is kiterjedt a Nagykunság fogalma. Az utolsó száz évben a → Jászsággal, a → Hajdúsággal és a D-Tiszántúllal sok tekintetben rokon fejlett parasztpolgári kultúra jellemezte a Nagykunságot. Gazdálkodását a vízrendezést és legelőfeltöréseket követő erős tanyásodás, a búza- és kukoricatermesztés, valamint lassan intenziválódó állattartás jellemezte. – Irod. Gyárfás István: A jászkunok története (I–IV., Kecskemét–Bp., 1870–1885); Györffy István: Magyar nép – magyar föld (Bp., 1942); Miskolczy László–Vargha László: A Nagykunság népének építészete (Bp., 1943); Szilágyi Miklós: Adatok a Nagykunság XVIII. századi néprajzához (Szolnok, 1966); Mándoki István: Néhány kun eredetű nagykunsági tájszó (Nyelvtud. Közl., 1971); Bellon Tibor: Karcag város gazdálkodása (Karcag, 1973).