nagykunsági pásztorkodás

A Nagykunság területén a középkori sűrűn betelepült falurendszer a 16–17. sz. folyamán a török hódoltság következtében elpusztult. Az egykori falvak pusztává lett határait a megmaradt helyek lakói vették bérbe, és ezeken a pusztákon alakult ki a 16. sz. óta jellegzetes vonásokat mutató állattartási rend. Ennek jellemző vonása az, hogy a városok egykori saját határain → földközösségi rendszerben folyt a gazdálkodás; a város alatt közvetlenül terült el a belső legelő öve, ahonnan az igás és fejős jószág naponta hazajárt a város belső területét övező ólaskertekbe (→ szálláskert). Az ólaskertek voltak a városbeli lakóházak külső gazdasági üzemhelyei. A város határának távoleső területei és a bérbevett puszták nagyarányú extenzív, legeltető állattartás színhelyei voltak, a 16–17. sz.-ban főleg szarvasmarhatartással, amelyhez a 19. sz. elejétől ló- és juhtartás is járult. Az állattartás és legelőhasználat rendjét a pásztorszervezet, a városi statútumok szabályozták. A földközösség maradványai, az osztatlan közös legelők legtöbb városban 1945-ig megmaradtak, de a 19. sz. közepétől a legeltetés és állattartás rendjét a → közbirtokosságok és → gazdaságok szabták meg. A pásztorkodásnak ez a rendje a Tiszántúl északi részén azonos vonásokat mutat Debrecen és a hajdú városok pásztorkodásával, minthogy a 17. sz. óta a pásztorok is akadálytalanul vándorolhattak egyik helyről a másikra. – A nagykunsági pásztorkodás jellemző vonása, hogy a pusztai állattartás nyári legelője és telelő helye térbelileg csak a 18. sz.-ban kezdett elkülönülni. Addig egy-egy jelentékenyebb tőkegazda külön fótban, → falkában legeltetett állatállománya az általa bérelt legelőn, kaszált szénán a pusztai szálláson telelt ki. A 18. sz.-tól a pusztai szállások a határ szántóföldi művelés alá fogott részein állottak, a legelőről beszorult állatállomány a gabonatermés szalmáján, később a kukoricatermés kóróján telelt. – A szállásokon a telelő állatok számára nádból, szalmából épített → szárnyékok, aklok (→ akol), → karámok állottak, a 19. sz.-tól pedig az ólas kertekből kitelepült → tüzelős ólakban tartották az igás és fejős állatokat. – A szántóföldi szállások állatteleltető jellege a 19. sz. végéig megmaradt A pásztorszervezet a 18. sz.-ban már igen differenciált formákat mutatott (községi, gazdasági, konvenciós magánpásztorok; a pásztorok legeltetési rend szerinti megoszlása, pusztai és belső pásztorok, a pásztorok munka szerinti tagozódása, → számadó, → bojtár stb.). (→ még: pásztorkodás) – Irod. Tálasi István: Változás-vizsgálatok a népi állattenyésztés köréből (Népr. Ért., 1942); Györffy István: Pásztorépítkezés a Magyar Alföldön (Magyar falu – magyar ház, Bp., 1943); Györffy István: Nagykunsági krónika (Bp., 1955); Szűcs Sándor: Pusztai szabadok. Rajzok a régi Alföld életéből (Bp., 1957); Szilágyi Miklós: A Nagy-Kunság juhászata a XVIII. század végén (Ethn., 1968); Bellon Tibor: Karcag város gazdálkodása (Karcag, 1973).