karám, akolkarám, korlát, kosár

egész nyájat befogadó kerek, ellipszis vagy szögletes alaprajzú, tető nélküli, csupán magas falazatból álló, zárt építmény. Anyaga nád, ill. részben vessző, gerenda, zsombék, trágya és szalma. A karám eredetileg az Alföldön a külterjesen tenyésztett állatállomány (→ külterjes állattenyésztés) teleltető építménye volt. Falazata vastagabb és szilárdabb anyagból készült, ha az építőanyag megengedte, befelé dőlt, hogy a csapadék ellen is nyújtson némi védelmet. A karámba széles kapun lehetett behajtani. Használták a szarvasmarhák, lovak, sertések és juhok → telelőjén. Általánosak az egyedülálló karámok voltak, de előfordult a két- és háromrészes, kétfiókos és háromfiókos is. A külterjes állattenyésztés megszűntével csupán a nyári legelőn használt, az állatokat összetartó építmény lett, valószínűleg ekkor alakult ki a rudakból összerótt típusa. A karám a → pásztorkodás és az állattenyésztés legáltalánosabb építménye, elterjedésterülete elsősorban az Alföld nagyarányú állattartással foglalkozó vidékei. A hasonló típusú és rendeltetésű építményeket a Dunántúlon és É-Mo.-on → akolnak nevezik. A Kárpát-medence északi és keleti peremvidékén a kosár (→ esztrenga) töltött be hasonló funkciót. A kosár (juhkosár, disznókosár, kosárkarám, nádkarám) elnevezésű telelőkarámok az Alföld ÉK-i peremterületein is ismertek. – A karám valószínűleg török jövevényszó vagy a honfoglalás előtti, esetleg a kun–besenyő rétegbe tartozik (vö. tatár koram ’udvar, amelyben állatot tartanak’). (→ még: garád) – Irod. Györffy István: Das Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Bp., Debrecen, 1927); Földes László: Kosár – „karám, ól” (Ethn., 1960); Gregor Ferenc: A bányászszókincs történetéből (Nyelvtud. Közl., 1968); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány XII. 1970); Szabadfalvi József: Az akol típusa és funkciója (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Gulyakarám a gulyásházzal a vadasi legelőn (Vésztő, Békés m.)

Juhkarám (Hortobágy)