abronyica

TARTALOM

absztrakció <lat. ’elvonás, elvonatkoztatás’>

abrosz

1. asztalabrosz, asztalfedél, asztalruha, asztalterítő: lakástextília, az asztal leterítésére szolgáló lepel. A magyarlakta terület nagy részén a közelmúltig kizárólag ünnepjelző szerepű, még a 20. sz. elején is akadtak községek, ahol csakis karácsonykor volt szokás az asztalt befedni. Volt, ahol emellett néhány jeles alkalomkor (búcsú, temetés, lakodalom) is tettek abroszt, esetleg minden ünnepen is, de hétköznap az asztal terítetlenül állt, és fedetlen asztalról is ettek. Köznapi étkezőabrosz (viselőabrosz) használata, ill. az asztal rendszeres letakarása a 20. sz. elejére is csak kevéssé vált általánossá, esetleg csupán a parádés szobában. Ahol használata meggyökeresedett, a köznapi abroszt egyéb, helyileg változó célra alkalmazták, így kenyérruhának nagyméretű kenyérhez, a piacra szállított kosár letakarására, vagy arra, hogy a kosarat ebbe kötözve vigyék a hátukon. Másrészt ruházati darabként is szolgált, köténynek, vállkendőnek, ill. leggyakrabban esőköpenyként a fejre és az öltözetre borítva. Ünnepnap díszabroszt is használtak ekként, így Sárközben lakodalomkor piros, temetésre fekete csíkos, díszes szövésű abroszt kötöttek köténynek. Az ünnepi abroszt Szatmárban ágyterítőként is alkalmazták a → vetett ágyon. A mátraalji palócoknál az egyetlen abrosz, a végeire szőtt díszcsíkról elnevezett veresvégű ruha temetéskor a pap elé tett asztalt takarta, de ezt borították fejükre esős vasárnapon is, ilyennel takarták le a halott gyermeket, sőt kettéfejtve kitelt belőle a házaspár szemfedele. – Az abrosz általában, 2, esetleg 2 1/2–3 szélből készült. Nagysága többnyire csak alig haladja meg az asztallapét. Anyaga leginkább kender- vagy lenvászon, de szőtték gyapjúból is, főleg Erdélyben (asztalfedél-festékes) és részben a D-Tiszántúlon (szőrabrosz). Az egyes szeleket korábban rendszerint tűzött csipkével (kötés) erősítették össze. Iktathattak közéjük keskeny szőttes, ill. később gyárilag előállított csíkot, néha horgolt → csipkét, a Csallóközben recét. Az abrosz széle többnyire a két végén simán szegett vagy rojtozott, a szélre varrt csipke ritkább. Az abroszt cifrázhatják keskenyebb és szélesebb csíkokból összetett, ill. szedett szövésű sávok, az utóbbiak többsége → mértanias díszítésű, főleg csillagokkal, → rozettákkal. Az abrosz felületén a sávok lehetnek egyenletesen elosztva vagy a két végen szélesebb sávba tömörítve, esetleg mindkét módon együtt. Egyenletes elosztásnál a sávok szélessége, sűrűsége jelezhette az abrosz köznapi vagy ünnepi voltát, így Kalotaszegen a viselőabroszt ritkásan szőtt keskeny csíkok jellemzik, a → kontyoló abroszt – mely később vasárnapi abroszként szolgál – szélesebbek, sűrűbben szőttek, míg a temetéskor használt, ill. nagy ünnepen a tisztaszobában felterített cifraabrosz felületét csaknem beborítja a hím. A szőttes minta színe leginkább piros, esetleg kék, fekete, ritkán más színű is. Az abrosz színezése utalhatott a tulajdonos korára, ill. gyászára. A → karácsonyi abrosz általában fehéren fehérrel, a gyászoló ház abrosza rendszerint feketével mintázott. Az Ormánságban a halottas abrosz, amelyet a tükör és a képek letakarására is használtak, tiszta fehér. Főleg a századfordulótól terjedtek el a még élő szővőkultúrájú vidékeken a 3–5 nyüstösen szőtt, végtelen terülőminták (darázsfészkes, barackmagos stb.), néha színes, szedett mintasávval kiegészítve. – Az abroszok hímzése kevéssé vált szokásossá. A hímzés főleg virágminta, korábban rendszerint csíkban a két végen. Erdélyben kedvelték a kör-, esetleg más idomba komponált mintát, amely az abrosz felületén arányosan elosztva, 6–9-szer ismétlődött. A reneszánsz abroszoknak megfelelően kerülhetett a hímzés a sarkokba vagy körben a szélre, ill. középen koszorúba. A kalocsai szállásokon, ahol a messze szétrajzott rokonság a falu védőszentjének ünnepén, a búcsú alkalmával jött össze, a búcsús vagy vendégváró abrosz koszorújában gyakori a felirat, pl.: „Isten hozott kedves vendég! Jó étvágyat!” – Ünnepi alkalomra, ill. parádés szobában állandósulva előfordult egymás fölé, lépcsőzetesen elrendezve feltett 2 vagy több abrosz is, különösen Erdélyben, ahol szokás volt váltogatva teríteni a gyapjú és vászon abroszokat. – Az abrosz kialakulása meglehetősen kései; a rómaiak még leterítetlen asztalról ettek. Az i. az. 1. évezred vége felé kezdtek kéztörlőt függeszteni körben a kerek asztal szélére, majd a négyszögletes, bakokra hevenyészett asztal szokásba jötte hozta magával az abrosszal való befedést. – A magyarok a honfoglalás után vették át szláv közvetítéssel az abroszt, hihetőleg együtt a négyszögletes asztallal. Ilyen ábrázolások és írott adatok a 12. sz.-tól maradtak fenn; előkelő hagyatékban 1152-ben már 5 abrosz és a hozzá való kéztörlő szerepel. A zsegrai templom 1275 körüli Utolsó Vacsora freskóján az abroszt már csillagos és → vízfolyásos sávminta díszíti. A 14–15. sz.-i képeken étkezésen kívül fedetlen az asztal, az abrosz többnyire csíkos szőttes, esetleg hímzett. Abrosz összeállításához szolgálhatott egy 1450 körüli leltárban említett „két abroszra való hím”. Hímzett abroszok különösen a 17–18. sz.-i úri-polgári házaknál szerepeltek nagy számban, s ekkor volt divatos az asztalra való szőnyeg is. – Mo.-i parasztoknál a 14. sz. végétől adatolható az abrosz. Ezek az abroszok nyilván ünnepen szerepeltek. Erre vall, hogy egy családnál egy, legfeljebb két abroszt említenek a források, s erre a díszítésre való utalás is, pl. a Bélcen (Somogy m.) lakó Bika Jánoséktól 2 arannyal és selyemmel varrt abroszt raboltak el 1462-ben. – 2. Az asztal abrosszal való takarásának állandósultával alakult ki a keleti területeken az → asztalszék leterítésére a → székruha, ill. az Alföldön a 3–4 méteres, szőttes csíkos lakodalmi abrosz. – 3. Az abrosz mintájára, részben másodlagos funkcióinak betöltésére, ill. más háztartási és gazdasági feladatokra többféle, gyakran abrosznak mondott lepel alakult, mint a → sütőabrosz, a vetőabrosz, a háti teherhordáshoz való batyuzóabrosz (→ batyu). Ilyen az → esőabrosz is, amelyet már a 18. sz.-i debreceni leltárak említenek. – Irod. Ifj. Kodolányi János: Baranyai szőttesek (Pécs, 1957); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963); Tábori György: Szőttesek (Békéscsaba, 1973).