epika <gör. ’elbeszélő költészet’>

a tágabb értelemben vett költészet egyik alapvető tartománya, műneme. A lírai ábrázolással ellentétben az epikában az élet, a valóság tárgyi objektivitásában tükröződik, anélkül, hogy az előadásban az ember belső világa önállóan föltárulna, s ne a külvilággal (tárgyak, emberek, jelenségek) való kölcsönhatás során rejtett módon bontakoznék ki. Az epikai látásmód keletkezésének vizsgálatában az esztétika hangsúlyozottan az „élettényekre” utal vissza; lehetőségét, sőt szükségszerűségét meghatározott társadalmi feltételek jelenlétében keresi. Ez utóbbi meghatározottság azonban, bármennyire is nagy jelentőségű, egy kiegészítő jellegű személy- és kollektív lélektani értelmezés nélkül kimerítő választ nem nyújthat a műnemek származásának, megvalósításának kérdésében. Az epikai ábrázolás sajátosságának és törvényeinek leírása az általános esztétika tárgya; a → folklorisztikában, mivel kutatási tárgyára sokkal inkább a mű- és válfaji szerkezet, semmint a műnemi rendeződés (ebben a vonatkozásban ti. a folklór nagymértékben szinkretikus) jellemző, hasonlíthatatlanul fontosabb az előbbiek (ti. a mű- és válfajok) klasszifikációja, leírása, történeti dinamikájuk föltárása stb. A folklórepika mű- és válfaji állománya vagy szerkezete történeti képződmény, és úgy tűnik, kulturális típusok szerint és etnikusan is jellemezhető. Az európai prekapitalista paraszti kultúrákban pl. nagyjában egységes képet mutat a szóbeli költészet epikus mű- és válfajainak szerkezete (az etnikus sajátságok az egyes egységek jelentőségének fajsúlyában, poétikai sajátosságokban, tematikai eltérésekben stb. mutatkoznak meg): → mítoszok, → népmesék, → mondák, → történeti énekek, → legendák, → anekdoták, az ún. → „igaz” történetek, stb., valamint mindezek gazdagon kibontakozó válfaji elágazásai megtalálhatók általában valamennyi európai nép folklórjában. Kivétel nélkül minden kultúrában jelen vannak a → proverbiumok és → találós kérdések, azonban ezek műfaji és műnemi hovatartozása tekintetében a tudomány ez ideig nem jutott döntésre. Legelfogadhatóbbnak tűnik az az álláspont, amely szerint a folklórnak ezek a jelenségei nem sorolhatók az alapvető műnemek egyikéhez sem; külön osztályt képviselnek. – Az epikai objektivációk kulturális területek szerinti és etnikus sajátságainak feltárásában még sok adóssága van a szaktudománynak mind konkrét történeti, mind pedig elméleti vonatkozásban; jóllehet az erre irányuló kutatások a folklorisztikának igen gazdag fejezetét képezik már szaktudománnyá történt szerveződésének kezdeteitől fogva. Sokkal előrehaladottabb, eredményesebb a kutatás az epika egyetemes evolúciójának megragadása terén. Különösen a legutóbbi esztendők szovjet kutatásai értek el nagy eredményeket, ezekben bontakozik ki az egész emberiség történetét átfogó általánosítás. Több, egyébként a részleteket illetően egymással vitázó felfogás alapján az epikai objektiváció általános fejlődéstörténete a következőképp tárul fel: az etnológiai vizsgálatok rögzítette archaikus folklórokban már határozottan kibontakozik az epikai objektiváció két hőstípusa, velük párhuzamosan jellegzetes → szüzsék jelentkezése. E két hőstípus a mitikus nemzetséghős, a → kultúrhérosz és a névtelen-személytelen „egy ember”. Az előbbi a mitikus elbeszélés hőse, az archaikus emberi közösségek első munkatapasztalatainak még jórészt szinkretikus, de ebben az esztétikai tükrözést is tartalmazó általánosítása, a nemzetségi-törzsi közösség megszemélyesítése; a természettel és idegen-ellenséges közösségekkel szembeni maga megvalósításának művészi sűrítése. A kultúrhérosz az osztály előtti társadalom elbeszélő folklórjának központi alakja (meglehetősen sokrétű: démiurgosz, szörnyeket legyőző, ember- vagy állatalakú kópé, stb.). Míg a kultúrhérosz az archaikus emberi közösségek egészének megszemélyesítője, közösségi személy tehát, ami éppen idealizálásának feltétele, addig az ősközösségi folklór másik hőstípusa, a személytelen „egy ember” merőben másféle minőség hordozója és evvel párhuzamosan sajátos szüzsésorozat szervezője. Az ide tartozó nagyszámú történet „reális” esemény: emberek és démonok, perszonifikált természeti jelenségek találkozásáról szólnak, amelynek során az ember vagy fölülkerekedik, vagy alulmarad annak megfelelően, mennyire tartja meg, ill. szegi meg az érvényes vallási etikai szabályokat. A hősnek ez a típusa nem az ősi emberi közösség egészének koncentrátuma, hanem e közösség minden egyes tagjának személytelen, individualizáció nélküli leképzése. Egyszerre tükrözi az egyes ember tehetetlenségét a természettel szemben és a közösség köldökzsinórján függését. Teljes mértékben személyén kívüli erők függvénye, mind sikereit, mind vereségeit ezeknek az erőknek köszönheti. – Az archaikus folklórnak ez az osztálya vált hagyományává a nemzetségi társadalmi szervezet hatalmas szociális és ideológiai megrázkódtatással járó felbomlásának szakaszán véglegesen megformálódott → tündérmesének és antipólusának, a vele egyidőben differenciálódott → hősmesének is. Ez utóbbi hőse ugyancsak a személytelen „egy ember”, aki azonban egyaránt rendelkezik fizikai erővel, és a varázslat-mágia fölényes ismeretével is (képes lévén természetfeletti erőknek a maga szolgálatába állítására). Kézenfekvő a feltételezés, hogy a varázsló-sámán nem kis mértékben lehetett prototípusa ennek a figurának, amelyik ugyanakkor örökölte a kultúrhérosz egy sor jellemvonását. Az archaikus folklórnak ezek és további (hagyománnyá nem szerveződött mindennapi elbeszélések, törzsi háborúkra vonatkozó történeti mondák, az igen jelentős szónoklatműfaj, a sirató stb.) egységei, „műfajai” alkották talaját az ekkor uralkodó mitikus világkép szervezte archaikus-mitikus hősdalciklusoknak, mint amilyenek a karél-finn runák, a jakut olonho, a burját uligerek, az É-kaukázusi nárt mondák, a grúz Amiráni, a Gilgames stb. Ezek a tipológiai szempontból egy osztályba sorolható epikai alkotások persze jelentős eltéréseket mutatnak, pl. a megfelelő közösségek etnikus konszolidációja előrehaladottságának mértéke szerint. A bemutatott evolúció az epika fejlődését persze csak egyetlen aspektusból tekintette. A magisztrális út mindenesetre a szociális viszonyok ábrázolásának egyeduralomra törése – az emberi kollektíva természettel vívott harcai tükrözésének rovására. Éppen ezért az ember-, a hősábrázolás módjának változásai az epikai műfajok történeti megismerésének legfontosabb támpontja. Az, hogy milyen szociális típust emel hőssé, teljes értékű osztályozási rendezőt kínál az epikai műfajok rendszerezéséhez. – A fejlődés teljes ábrázolásához mégis további nézőpontokból is vallatóra kell fognunk az alkotásokat, nevezetesen az ábrázoló eszközök és értékek rendszerének, az epikai anyag műbe szervezése módszerének evolúciója stb. szempontjából. A tudományos kutatás jelentős sikereket ért el ezen a téren is, mindazonáltal a különböző nézetek szóródása itt már sokkal nagyobb, hogysem valamennyire is egységes kép kialakításával sikerrel kísérletezhetnénk. Figyelmeztetnünk kell arra is, hogy a fenti fejlődésvázlat absztrakt séma, amely a valóságban egyes etnikus közösségek folklórjának történetében sehol sem juthatott érvényre. Hangsúlyosan érvényes ez az epika egyetemes fejlődésének arra a korszakára, amelyet a klasszikus hőseposz (nagyepika, epopeia) kialakulása fémjelez. A társadalmi alap itt a katonai demokrácia korszaka, az államalapítás hajnala. Minthogy e szociális alap megvalósulása nagymértékben különbözik az egyes etnikai masszívumok életében, alaposan eltérnek az e talajon kibontakozott epikai alkotások formálódásának útjai és maguk az alkotások is. A tipológiailag ide sorolható emlékek önmagukért szólnak, ismertebbek is, hogysem itt részletezésükbe bocsátkozhatnánk: az Iliász és Odisszeia, a Mahabharata és Ramajana, az Alpamis és Manasz, az örmény David Szaszunci, a bizánci Dijenisz Akritasz, a francia Roland, a spanyol Cid, az orosz bilinák, délszláv junák-éposz, a Körogli, stb. alkotják az epika történetének ezt az osztályát. – A klasszikus hőseposz kialakulása a folklórepika egyetemes útjának kulmináns pontja, bizonyos értelemben lezárása. A továbbfejlődés az eddig vázolt úton átfejlődés az irodalomba, a hivatásos művészetbe. Az írásbeliség (pontosan az írásbeliséget is feltételező szociális viszonyok és szellemi állapotok) kifejlődésével a folklór egész struktúrája és társadalmi funkciója-státusza minőségi változást szenved; ezen belül a folklórepika a feudalizmus, majd kapitalizmus kizsákmányoltjainak mintegy reliktumkultúrájává fokozódik le. Jelentősége persze óriási ennek az osztálynak életében, de olyan teljesítményekre, mint a klasszikus hőseposz volt, már soha többé nem képes. Örökli és tovább alakítja, sőt kezdetben pompásan kifejleszti a mesét, műfajjá kristályosítja a mondát és legendát; van alkotó energiája és szükséglete új műfajok, ábrázoló eszközök, új típusú hősök galériájának megteremtésére, egyszóval létrehozza saját, kimeríthetetlen gazdagságú epikai hagyományát. Még önérvényű világmodellt is érvényre juttat e hagyományban, amely azonban éppen e közösség szociális helyzeténél fogva már csak partikuláris lehet, minthogy már nem az egyetlen művészet az adott társadalomban. – Irod. Marót Károly: Homeros „a legrégibb és legjobb” (Bp., 1948); Bowra, C. M.: Heroic Poetry (London, 1952); Meletyinszkij, E. M.: Proiszhozsgyenyije, geroicseszkovo eposza (Moszkva, 1963); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).