„igaz” történet

egyéni élményt vagy más élményét továbbmondó, az → élménytörténetnél szélesebb körben ismert, a valóságtól jobban elszakadt történet. A paraszt közösségekben mindenkor ismeretes volt ugyan, jelentősége azonban az utóbbi évtizedekben – a tradicionális népi műveltség elhomályosulásával, a hiedelemvilág eltűntével egyidőben – megnövekedett. Napjainkban a munkásszállásokon, szociális otthonokban, katonaságnál, különösen tehát olyan környezetben kedvelt, ahol a tradicionális népköltészetet még ismerő paraszti elemek a városi lakossággal keverednek. Gyakoribb típusok: a) A családban nemzedékről nemzedékre hagyományozó történet. Ez természetesen a család körén kívül is elterjedhet, ha neves személyek köré fonódik. – b) Erotikus és obszcén történet. Különösen kaszárnyákban és más férfiszállásokon kedvelt. – c) Mulatságos história, amely hagyományőrző közösségben felváltva hangzik el nemzetközileg elterjedt trufákkal és anekdotákkal, és amelyet polgárosultabb környezetben egyre inkább kiszorít a vicc. – d) Rémtörténet, amely a népi és félnépi környezetben egyaránt kedvelt. Leggyakoribb témája a rablás, gyilkosság vagy egyéb szerencsétlenség. – e) Oktató célzatú, moralizáló „igaz” történet. – f) Neves személyhez fűződő elbeszélés. Specialistája rendszerint sokat tapasztalt, hányatott életű, idősebb tehetséges ember, aki olyan környezetből került ki, ahol a mesemondás, az élő szóval való szórakoztatás még megszokott időtöltés. A szegénység soraiba, a városi kultúrából kiszorultak közé tartoznak mind az előadók, mind a hallgatók. Az „igaz” történet a félnépi környezetben sok tekintetben a → mese szerepét tölti be. A történet nagy része vágyálom. Funkciója nem a tények közlése, hanem a szórakoztatás. Az elbeszélésbe gyakran nemzetközi vándormotívum keveredik. A népköltészettel való rokonság megmutatkozik a válogatásban, a mondanivalóban és a formai elemekben is. (→ még: háborús történet, → realisztikus történet) – Irod. Dobos Ilona: Az „igaz” történetek műfajának kérdéséről (Ethn., 1964).