mimézis <gör. mümészisz „utánzás”>

az esztétikából származó folklór-esztétikai kategória, voltaképpen a valóság művészi tükrözése. A fogalmat a gör. esztétika szinte kezdetei óta használja, és Platón, majd Arisztotelész a művészi ábrázolás lényegének tekintették a mimézist. A középkori esztétika az ideák, a reneszánsz az antikok, a klasszicizmus az esztétikai alapelvek utánzását tekintette lényeginek. A német idealista esztétika (Lessing, Goethe és főként Hegel munkáiban) középponti helyre állította a művészi mimézis fogalmát, és ezt a tipikus ábrázoláshoz kapcsolta. A marxista esztétika kezdete óta e nézetet képviselte, mégis csak legutóbb Lukács György fejtette ki részletesen a mimézis mivoltáról kialakított nézeteket. Véleménye szerint a mimézis művészi jelenség, a sajátos esztétikai megismerés módja, amely abban különbözik más megismerési formáktól, hogy benne szubjektum és objektum nem válik el egymástól, a megismerő is részese a visszatükrözött valóságnak. Ezenkívül a művészi visszatükrözés nem szakad el a mindennapi tudat érzékiségétől sem. Azonban a visszatükrözés mégsem a valóság szolgai utánzása, hanem az esztétikum az egyes művészetek sajátos egynemű közegén keresztül fejeződik ki. – Ezt a gondolatrendszert, noha alkalmazása gyümölcsöző lenne a folklorisztika számára is, eddig nem vette át a folklór-esztétika. Általában a folklór etnográfiai szemlélete lehetővé teszi, hogy az ábrázolt valóság és a folklór művészet között szoros kapcsolatokat állapítsunk meg. A folklór tárgya elsősorban a nép élete, ehhez azonban hozzátartozik a múlt, távoli események vagy a fantasztikum ábrázolása is. A megjelenítés során határozottan felismerhető az egynemű közeg sajátosságainak érvényesítésére törekvés, azonban az esztétikum nem nyilvánul meg mindig önállóan a folklórban. A köznapi tudat jelenségei közvetlenül is befolyásolják a mimézist, amely emiatt is kezdetinek nevezhető. Külön kérdés a szubjektum szerepe a folklór művészetekben. A hagyományosság és a → közösségi jelleg érvényesülése következtében ugyanis mind az alkotó, mind a befogadó szubjektuma más, mint a hivatásos művészetekben, és természetesen esztétikai tárgyként sem jelenik meg a szubjektum a folklórban. – Az egyes folklór művészetekben különböző módon jelenik meg a mimézis. Azok a művészetek, amelyekben a mimézis nem közvetlen (hanem úgynevezett „kettős mimézis”), mint pl. a zene és az építészet, közvetlen esztétikai minőségként nem jelennek meg a folklórban. Ilyen értelemben a folklór kezdeti mimétikus művészetekből áll, és éppen ez egyik legfontosabb sajátossága. A mimézis szoros kapcsolatban áll a tipikus ábrázolással, valamint a realista művészi módszerrel, ez azonban nem azonosítható teljes egészében a folklorisztika → típus vagy → művészi módszer kategóriáival. A mai polgári esztétikatörténetben és irodalomtudományban szélesebb értelemben vett mimézis kategóriája (pl. E. Auerbachnál) viszont általánosabb annál, hogy a folklór esztétikájában minden változtatás nélkül alkalmazni lehetne. (→ még: esztétikum) – Irod. Auerbach, Erich: Mimesis. Dargestellte Wirklichkeit in der abendländischen Literatur (Bern, 1946); Werdenius, W. J.: Mimesis (Leiden, 1949); Koller, H.: Die Mimesis in der Antike (Bern, 1954); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965); Guszev, V. Je.: Esztyetyika folklora (Leningrad, 1967); Szigeti József: Bevezetés a marxista–leninista esztétikába (I–II., Bp., 1964–66); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).