esztétikum <gör. ’észlel’ igéből>

az esztétikának a folklór területén is megtalálható alapvető kategóriája, a valóság művészi megismerésének és újraformálásának legfontosabb eredménye. A különböző esztétikai iskolák különféleképpen határozták meg, és ennek megfelelően a folklórban is időnként másban-másban keresték az esztétikumot. A szorosabban vett folklorisztikai kutatásból gyakran a pszichológia (O. Böckel), máskor a fenomenológiához közelítő műfajelmélet (A. Jolles, C. W. von Sydow, Honti János) javasolt egyoldalú, bár megszívlelendő esztétikum-definíciókat. A morfológiai, majd strukturális, legújabban szemiotikai műelemzés számos képviselője (V. Ja. Propp, Je. M. Meletyinszkij, V. V. Ivanov és V. N. Toporov, Ju. M. Lotman, A. J. Greimas, Cl. Lévi-Strauss, E. és P. Köngäs Maranda, A. Dundes) legalább részben műfaji rendszereket, a művek és a valóság közti viszonyt tárgyaló elgondolásokat terjesztett elő, amelyek voltaképpen az esztétikum újszerű körülhatárolását is szolgálhatják. A mai Ny-európai folklorisztikában megfigyelhető bizonyos mértékig hasonló törekvés (K. Ranke, M. Lüthi, H. Bausinger, L. Honko), ezt azonban helyesebb lenne új-morfológiai vagy új-funkcionalista felfogásnak nevezni. – Külön kérdéskör a szájhagyományozás esztétikumának kutatása. Ezt már A. N. Veszelovszkij elméleti szinten kezdeményezte, majd az orosz formalisták (legkivált P. G. Bogatirjov és R. Jakobson) folytatták, újabban kommunikációelméleti alapon Th. A. Sebeok, D. Hymes és mások vizsgálták. E téren igen jelentősek a magyar egyéniségkutató iskola (Ortutay Gyula) eredményei, amelyek legutóbb kiegészültek az idevágó nemzetközi kutatás más irányzatainak (A. B. Lord, J. Vansina, V. M. Zsirmunszkij) értékelésével. A magyar esztétikai kutatás történetében elsősorban a kezdeményező Henszlmann Imre és Erdélyi János nevét kell összekapcsolnunk a folklór esztétikájának vizsgálatával. A folkloristák közül az átlagos irodalomelméleti-esztétikai megközelítést csak Marót Károly pszichologista, valamint Honti János egyéni (némileg irracionalista, relativisztikus) morfológiai szemlélete képviseli. – A mi esztétikatörténetünk sosem foglalta össze a folklór esztétikumára vonatkozó elképzeléseket; az európai folklorisztika is szegény ilyen összegezésekben: B. Croce teóriáját fejti ki, G. Cocchiara csak tudománytörténetet ad, a számos D-amerikai folklórelmélet pedig elnagyolja a kérdéskört. Egyedülálló munka V. Je. Guszev két monográfiája, amelyekben a folklór esztétikatörténeti helyét vázolja, ill. jellemzi a folklór esztétikumának legfontosabb vonásait. Ez az összegezés átmeneti jellegű: még nem tükröződik benne a szovjet kutatás nagyarányú modernizálódása, ugyanakkor már megtalálható benne a strukturális-tipológiai vizsgálatok első elméleti összegezése is. Az esztétikum általános definíciójának megfelelően ez a folklórban is egyetemes, bár sajátos különformákkal rendelkező társadalomontológiai fogalom, amely azt tartalmazza, egy adott társadalom tudatformái között milyen speciális módon jelenik meg a folklórt alkotók körében a valóság esztétikai visszatükrözése, megismerése és elsajátítása. Ilyen módon az esztétikum társadalomontológiai jellegű struktúrafogalom. Legfontosabb összetevői: a folklór jellegű művészetek rendszere; a folklór jellegű művek, műfajok, műnemek és művészetek egymásra vonatkozó rendszerei; a művészi módszer, stílus és eljárás kapcsolatai; egyén és közösség dialektikus kapcsolata; hagyomány és újítás összefüggése; ezenkívül a struktúrák és funkciók összekapcsolása. Újabban néhány más szempont is előtérbe került a folklóresztétikum vizsgálatában. Ezek gyakran nem mások, mint az előbbi kérdések újrafogalmazásai. Ilyennek nevezhetők: a morfológiai, strukturális és szemiotikai szintelméletek; a performancia és kompetencia kapcsolata a folklórban; a paradigmatikus és szintagmatikus tengelyek vizsgálata; a folklór kommunikációbeli és társadalmi interakcióbeli vonásai. Ezek felderítése már választ ad a hagyományos esztétika számos olyan kérdésére, amelyeket a folklórban is fel szokás vetni: munka és művészet kapcsolata, a folklór népisége, realizmusa, történeti és nemzeti jellege stb. Általában azt mondhatjuk, hogy deskriptív, de elméleti folklóresztétika nélkül nincs helytálló folklóresztétikum-meghatározás sem. – Tartalmilag a folklór esztétikumát különböző aspektusaiban lehet szemügyre venni. Külön kérdéskör az esztétikai minőségek érzékelésének problémája. Ezzel szorosan összefügg az esztétikai minőségek megteremtésének kérdésköre. A folklóralkotás esztétikai leírásában a modelljelleget kell hangsúlyoznunk. Kettős értelemben is modell a folklórban a művészi alkotás: a változatok különböző típusai között az állandóság statisztikus valószínűséggel ismétlődő vonás – másrészt az alkotás a világ megismerésének és tükrözésének csupán modelljét alkotja. A primitív gondolkodás mechanizmusainak kapcsolatát a kezdeti (ősművészeti és primitív művészeti) alkotásokkal, műfajokkal az eddigi kutatás már részletesen kimutatta. A szorosabban vett folklór keretén belül csupán ilyen irányú pszichológiai és esztétikai sejtések fogalmazódtak meg ugyan, mégsem lehet elvitatni azt, hogy a hiedelmek, szokások, rögtönzött szövegek, sémákat követő, mégis egyszerűsített és kezdetleges kompozíciójú népművészeti minták modellszerűek abban az értelemben is, hogy a valóság szigorúan korlátozott számú elemét ábrázolják csupán. A folklórművészet stilizáltságának, művészi módszerei sajátszerűségének nyitja ebben áll. Ami végül is a befogadást illeti, itt a nem hivatásos művész nem hivatásos művészeti alkotását egy nem csupán az esztétikum sajátszerűségeit követő módon megszerveződött közösség teszi magáévá. Bármilyen sok adatunk is van arra, hogy e kereteken belül érvényesül az egyéniség (esetleg még a személyiség) hatóereje is, mindez csupán színezi. de nem szünteti meg a folklórművészet esztétikumának közösségi jellegét. – Társadalomtörténetileg igen nagy a különbség a folklórművészet és a rokon kategóriák esztétikuma között. Az osztálytársadalmakat megelőző ősművészet meg a primitív művészet jellemző vonása a minden értelemben megnyilvánuló első szinkretizmus. Ezzel szemben a folklórművészet művészisége elválaszthatatlan a második szinkretizmus kereteitől. Ezzel összefüggésben kell elhatárolni a hivatásos művészetet és a félnépi művészetet (általában a folklórral rokonítható közösségi művészet minden formáját) a voltaképpeni folklórtól. Esztétikai értelemben is vizsgálni kell a folklór kétirányú kapcsolatát a hivatásos művészetekkel (→ folklorizmus), mivel csak ezek feltárásával adhatunk teljes képet a folklórművészet határairól. Az esztétikum egyes megjelenési formái a folklórban sajátszerűen valósulnak meg. A → tartalom, → forma, → stílus, → cselekmény, → hős, → típus, → motívum és minden más kategória is külön vizsgálatot igényel. A folklorisztika oldaláról viszont jó néhány kategória eljutott az esztétikába is (pl. egyszerű forma, struktúra és funkció, → hagyomány, lesüllyedt művelődési értékek, → egyéniség és közösség), és ott igényel önálló vizsgálatot. Mindezek alapján azt állíthatjuk, hogy napjainkra bontakozik ki a folklór esztétikájának kutatási területe, amelyen még számos felfedezésre várhatunk. (→ még: folklór, → folklorisztika, → népművészet, → népzene, → népköltészet) – Irod. Cassirer, Ernst: Sprache und Mythos (Leipzig–Berlin, 1925); Zsirmunszkij, V. M.: Problema folklora (Leningrad, 1934); Marót Károly: Esztétika és folklore (Ethn., 1938); Veszelovszkij, A. N.: Isztoricseszkaja poetika (Leningrad, 1940); Propp, V. Ja.: Szpecifika folklora (Trudi jubilejnoj naucsnoj szesszii Leningradszkovo goszudarsztvennovo unyiverszityeta, Leningrad, 1946); Croce, Benedetto: Poesia popolare e poesia d’arte (Bari, 1957); Cocchiara, Giuseppe: Az európai folklór története (Bp., 1962); Lévi-Strauss, Claude: La pensée sauvage (Paris, 1962); Dundes, Alan: The Study of Folklore (Englewood Cliffs, 1965); Guszev, V. Je.: Esztyetyika folklore (Leningrad, 1967); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Vigotszkij, Lev: Művészetpszichológia (Bp., 1968); Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva, 1971); Köngäs Maranda, Elli–Maranda, Pierre: Structural Models in Folklore and Transformational Essays (The Hague–Paris, 1971); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).