halfogás állatokkal

1827-ből fennmaradt leírás szerint a Nagy-Sárréten a pákászok a fiatal halászsasokat (lat. Pandion haliaëtus) a fészekhez kötötték, hogy el ne repülhessenek. Az anyamadár éjjelente annyi halat hordott fiai táplálására, hogy azok nem győzték elfogyasztani. Reggel a pákászok a fészket felkeresték és a pontyokat, csukákat elrabolták. A hal megszerzésének ez a módja nem volt egyedi eset, mert Albertus Magnus (1193–1280) De animalibus... c. munkájában leírta a halzsákmányolásnak ezt a módját. A Magyar Simplicissimus (1683) szerint a Tisza mentén a gödényekre, a Rétközben a gémekre figyelt fel a halász, s ahol a madarak lakmároztak, ott látott hozzá a halfogáshoz. A Rétközben, a Hortobágyon a sekély, mocsaras vízbe beküldte a pásztor a kutyáját s halat fogatott vele. A kutyát a halfogásra betanították. Kutyákkal fogattak halat Skóciában, Iro.-ban, Walesben, az ainuknál Japánban. Japánban, Kínában az 5–6. sz. óta betanított kormoránokkal (lat. Phalacrocorax carbo) fogatták meg a halat. Jezsuita szerzetesek révén a halfogásnak ez a módja a 16. sz.-ban Ny-Európában is elterjedt. A bolgárok megcsonkított szárnyú kormoránokkal zavartatják a halat a vejszeszerű rekeszbe. Ismeretes a betanított vidrákkal (lat. Lutra utra) való halfogás is (Kína, India, Anglia, Svédo.) – Irod. Gunda Béla: Beziehungen zwischen den naturbedingten Faktoren und der Fischerei in Karpaten-Europa (Acta Ethnologica Slovaca, I. Bratislava, 1974).