labdajáték

labdával való egyéni, csoportos, ill. csapatjáték. Az egyéni játékban a labda → játékszer, a csoportos és csapatjátékokban → sportjáték, önálló vagy passzív → játékeszköz. – Az egyéni ügyeskedő játékok főként a leánygyermekek körében kedveltek. A labda feldobása, megkapása, földhöz pattintgatása, falhoz verése közben apró ügyességi mozdulatokat végeznek (szökdelés, perdülés, tapsolás, fésülködés, mosakodás mímelése stb.). A falhoz verő labdaiskolát gyakran a játék menetére utaló s a labda pattogásának ritmusát kifejező mondókával játsszák: „Egyenlőre, két kettőre, három hatra...” A csoportos labdajátékok egy részénél a labda elejtése vagy nem megfelelő időben való elkapása tréfás büntetést (féllábra, féltérdre állást) von maga után, amit aztán a helyesen elkapott labdával fokozatosan elhagyhatnak. Az ilyenfajta labdajátékoknak van zálogos (→ zálogosdi) változata is. A csoportos labdajátékok másik részében, valamint a labdával játszott mérkőző csapatjátékokban a labdának általában kiütő szerepe van: az egyik játékos megdobja, kiüti a másikat (→ nemzetes), vagy az egyik csapat tagja a másik csapat tagját üti ki (→ körberóta). Mérkőző csapatjátékokban lehet a labda lyukba terelgetett (→ kótyázás) vagy ütőfával röptetett (→ méta) passzív játékeszköz is. Porzsolt Lajos megállapította, hogy a magyar labdajáték igen régi. Róbert Károly korában a harci gyakorlóhelyeken labdajátékokat is űztek. Nagy Lajos idejében különösen az egyetemi ifjúság körében gyorsan terjedt az olasz „ballon” labdázás és a spanyol „lábbal ütős” játék, de az ősi kapós és kifutós játékokat is űzték – utóbbiak a mai napig kedveltek. A labdajátékok legvirágzóbb ideje Mátyás és a Báthoriak kora. Ez időben a labdajáték valódi sportmulatság volt, főurak, idegen lovagok, királyok játszották. A társadalom minden rétege nagy figyelemmel fordult a labdajátékok felé, amelyek ez idő tájt váltak nemzeti játékká. – Irod. Porzsolt Lajos: A magyar labdajátékok könyve (Bp., 1885); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).