lakos

a Duna–Tisza közti pusztai legelőkön a cserény körüli munkát végző, rendszerint idősebb pásztorember. Nappal az állás körül a számadó jószágát gondozta, főzött, esetleg dögöt nyúzott és temetett. Este és éjjel a bojtárok evés- és pihenőidejében a gulyát őrizte. Ahol külön lakost nem tartottak, munkáját a legkisebb bojtár látta el. A tiszántúli legelőkön általában tanyásnak vagy → talyigásnak nevezték. A lakost a számadó élelmezés és készpénzbér ellenében fogadta. – Irod. Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).